|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 20 találat | lapozás: 1-20 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Mikecs László 1992. április folyamánBenkő Samu ismertette a jelentős intézmény, az Erdélyi Tudományos Intézet történetét. A mindig összmagyar kategóriákban gondolkodó Teleki Pál kezdeményezte 1940-ben /Észak-Erdély visszatérésekor/, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem újjászervezésekor, hogy hozzanak létre olyan új tudományos intézetet, amely az Erdélyi Múzeum-Egyesület mellett központi irányító műhelye legyen minden, a tájegység múltjára, jelenére és jövőjére irányuló kutató munkának. 1940 októberében hivatalosan megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet /ET/, első kolozsvári munkaértekezletén maga Teleki Pál kormányfő elnökölt. Az ETI munkába állításának irányításával a miniszterelnök Tamás Lajos és Kniezsa István Kolozsvárra kinevezett egyetemi tanárokat bízta meg. Hat intézeti tanárt neveztek ki: László Gyula régészt, Nagy Zoltán szövetkezeti szakembert, Venczel József statisztikust, K, Kovács László etnográfust, Makkai László történészt és Teleki Géza geológust. Az ETI munkáját tizenegy szakosztályban kezdte el /földrajzi, néprajzi, történeti, régészeti, társadalomtudományi, nyelvészeti, magyar-román kapcsolatok, magyar-száz kapcsolatok, irodalmi, embertani és élettani/. Számba vették az anyaországban és Erdélyben készen levő vagy félig kész tudományos munkákat, és ezeket kellő szakmai megmérettetés után nyomdába küldték. A kezdeti tanári kart új tagokkal /Jancsó Elemér, Juhász István, Méri István, Nagy Jenő/ bővítették. Gazdag tartalommal jelent meg Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1940-1941, Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1942, a harmadik kötet /Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1943/ utolsó lapján a Megjegyzésben szerepelt, hogy a rendkívül viszonyok miatt az Évkönyv szedését bizonytalan ideig nem lehet folytatni, így a kötetnek csak az "első három tanulmánya jelenhetik meg /1944. október 1./" A rendkívüli viszonyok azt jelentették, hogy az ágyúk már Kolozsvár határában dörögtek. Évek múlva, 1947-ben, elsősorban Szabó T. Attila szívósságának köszönhetően megjelent az 1843-as Évkönyv II. kötete is. Közben 1945-ben az ETI útjára bocsátotta Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1944 című impozáns kiadványát. Amíg élt Teleki Pál, az ő szellemi irányításával működött az ETI. Tragikus halála után az ETI élén Tamás Lajos maradt az igazgató, tőle csak budapesti professzori kinevezése után, 1944 nyarán vette át a vezetést Szabó T. Attila. Az ETI első korszakának értékelését Mikecs László végezte el élete utolsó tanulmányában /Új erdélyi tudomány. Jegyzetek az Erdélyi Tudományos Intézet működéséhez, Erdélyi Múzeum XLIX (1944)/. Mikecs Lászlót 1944-ben kolozsvári otthonából elhurcolták a szovjet katonák sokezer kolozsvári polgári lakossal együtt, Mikecs szovjet fogságban halt meg. 1945-ben megalakult a Bolyai Tudományegyetem, az ETI szervezetileg átkerült az egyetem kötelékébe. Az ETI elnöke az egyetem rektora /Csőgör Lajos/, igazgatója az egyetem rektor-helyettese /György Lajos/ lett, új intézeti tanárként meghívták Faragó József folkloristát, Imreh István gazdaságtörténészt és Markos András szociológust. A háború után az egyetem, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az Erdélyi Tudományos Intézet közösen munkálkodott azon, hogy biztosítsák az erdélyi magyar értelmiség utánpótlásának intézményes feltételeit. Szabó T. Attila 1946-ban azt javasolta, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület folyóirata, az Erdélyi Múzeum, önállósága megtartásával, legyen az ETI közlönye is. 1947 tavaszán azután megindult a hírhedt harc "az elvtelen magyar egység" ellen, és elkezdődött az erdélyi magyarság hagyományos intézményrendszerének módszeres felszámolása. A támadásokból kijutott az ETI-nek is, igazgatóját, György Lajost elsőnek vette célba a kommunista rendszer. Ekkor lett az ET igazgatója a marxista Gaál Gábor. Gáll Ernő világnézeti váltással biztosítottnak látta az ETI jövőjét: "Az Erdélyi Tudományos Intézet végre be kell törjön és ott irányadóvá kell váljék a dialektikus és történelmi materializmus." /Utunk (Kolozsvár), 1948. 2. sz./ Gaál Gábor azt a feladatot kapta, hogy az ETI-t építse be az akkor létrehozott kolozsvári Akadémiai Fiókba. Az induláskor azzal kecsegtették Gaál Gábort és az ETI-ből átvett magyar kutatókat, hogy ezek az új akadémiai intézetek kétnyelvűek lesznek, és az erdélyi magyarsághoz kötődő tudományos témáknak az új intézmény programjában helyük lesz. Ezt az ígéretet nem tartották meg. Az ETI-t formálisan nem szüntették meg. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület megszüntetését /1950/ és az ETI csöndes felszámolását követte a nagy tisztogatás a Bolyai Tudományegyetemen, 1952-ben Szabó T. Attilával és Jakó Zsigmonddal az élen éppen azokat távolították el, akik a legjobban tudták, hogy mi a feladata Erdélyben a magyar tudósnak, emlékezett Benkő Samu. /Benkő Samu: Az Erdélyi Tudományos Intézet. = Valóság (Budapest), ápr./2002. december 7.A Mikecs László Csángó Baráti Társaság - hagyományaihoz híven - a Nagyváradi Táncház Egyesülettel Csángó Napokat szervezett. A kétnapos rendezvénysorozatot dec. 6-án Szilágyi Zsolt képviselő nyitotta meg. Ezt követően Kallós Zoltán néprajzkutató beszélt a moldovai csángók életéről, majd fellépett a marosvásárhelyi Öves zenekar és a pusztinai Hagyományőrző Egyesület. Dec. 7-én emléktáblát avatnak Mikecs László bihardiószegi otthonának udvarán. /Zajlanak a Csángó Napok. Bihar megye. = Krónika (Kolozsvár), dec. 7./2002. december 9.Kallós Zoltán előadásával kezdődött dec. 6-án Nagyváradon a kétnapos Csángó Napok rendezvény. Kallós beszélt a csángók népszokásairól, nyelvükről, kultúrájukról, a teljes elrománosításukra való törekvés tragikumáról, a román papok kijelentették, hogy a magyar az ördög nyelve. Az előadást követően ünnepi táncház volt a marosvásárhelyi Öves Zenekar és a Pusztinai Hagyományőrző Együttes közreműködésével. Dec. 7-én a csángókutatás úttörőjéről, a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt tudósról, íróról, Mikecs Lászlóról emlékeztek meg Bihardiószegen. A diószegi zarándoklat után gálaest volt a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. Szilágyi Zsolt hangsúlyozta, a csángóság ügye ugyanolyan egyetemes nemzeti ügy, akár az egyházi ingatlanok ügye. Kallós Zoltán kifejtette: "Magyar értelmiség, papság nem lévén, nehéz megmaradni magyarnak. A csángó értékek felbecsülhetetlenek. Nincsenek földrajzi határok a magyar kultúrában. Addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk és magyarul táncolunk. Ha ilyen szellemi javakkal táplálkozunk, még biztosan kibírjuk ezer évig Európában." Tempfli József római katolikus megyés püspök ajándékul egy-egy magyar imakönyvet adott át a pusztinaiaknak. /Tóth Hajnal: Csángó Napok Nagyváradon. = Bihari Napló (Nagyvárad), dec. 9./2004. február 12.A nagyváradi Csángó Napnak idén a gyimesi csángók voltak a meghívottjai. A Mikecs László Csángó Baráti Társaság, a Nagyváradi Táncház Egyesület és a Participatio Alapítvány az elmúlt hétvégén negyedszer szervezte meg a rendezvénysorozatot Nagyváradon. A Partiumi Keresztény Egyetemen egész nap zajlottak a programok. Csángóföld gazdasági és kulturális életének bemutatására a pusztinai Nyisztor Ilonát, a gyimesbükki Deáky Andrást és a marosvásárhelyi Öves együttes vezetőjét, Czerán Csabát hívták meg. A Csángó Nap házigazdája, Szilágyi Zsolt parlamenti képviselő volt. A gyimesi hagyományőrzők tánca sikert aratott. A Csángó Nap táncházzal zárult. /(Balla Tünde): Csángó gyöngyszemek Nagyváradon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 12./2005. március 10.Nagyváradon a 15 esztendős váradi táncházat ünnepelték március 4-5-én. Többszázan sereglettek össze Erdélyországból és Magyarországról. Miklós János, a Nagyváradi Táncház Egyesület elnöke és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főjegyzője köszöntötte az egybeseregletteket, most volt a csángó nap is. A Mikecs László Csángó Baráti Társaságot vezető Szilágyi Zsolt arról szólt, hogy a csángó kultúra részét képezi az európai és világörökségnek. Wagner Péter mérnök fotográfiái villantották föl hangulatukban a csángók földjét, a körfolyosón pedig a 15 éves váradi táncház és a bihari népi tánccsoportok múltját megörökítő újságcikkek sorakoztak. /Lakatos Balla Tünde: És felvirágzott a nóta! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 10./2005. december 8.Mikecs László (1917–1944) az új erdélyi magyar történetírás legnagyobb ígérete volt. Pályáját tragikusan törte derékba a háború. Mikecs írt néhány nagyívű tanulmányt s egy igen alapos, jól dokumentált monográfiát a csángókról. (Ez a könyve 1941-ben jelent meg, azóta reprint kiadásban is hozzáférhető.) Mikecs hadifogolytáborban halt meg 1944 decemberében Taganrogban, sógora, Jékely Zoltán megrendítően nagy versben búcsúztatta (Álomrekviem). A Háromszék részleteket közölt Mikecs László Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban című, a Termés 1943. nyári számában megjelent tanulmányából, melyet Vallasek Júlia bevezetőjével újraközölt a budapesti Holmi (2003. július). /Bogdán László: Periszkóp. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 8./2005. december 12.Kulturális esttel egybekötött közgyűlést szervezett a Partiumi Magyar Művelődési Céh /PMMC/ Nagyváradon. Barabás Zoltán költő, a Partiumi Közlöny főszerkesztője köszöntötte a megjelenteket. Bemutatták Pomogáts Béla Magyar Régiók /Lilium Aurum, Dunaszerdahely/ című könyvét. A közgyűlésen Szilágyi Zsolt, a Mikecs László Baráti Társaság elnöke bejelentette, hogy ők is belépnek a PMMC-be. Tőkés László püspök kérte, lépjenek be azok, akik elhivatottságot éreznek. Végül műsort láthattak a megjelentek. Fellépett a Csillagocska néptánccsoport. Megnyitották Vassy Erzsébet nagyváradi képzőművész festményeinek tárlatát. /Gálolvits Zoltán: Három felvonás a művelődés jegyében. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 12.2008. január 29.Szakvizsgán – nacionalizmusból – ez a címe Illyés Gyula esszéjének. Ebből szokták idézni a jeles mondatot: „Nemzeti, aki jogot véd; nacionalista, aki jogot sért. ” Egy kicsit bővebben pedig így: „A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népéét, hanem az Emberét, az Emberiségét). ” A napokban Budapesten két helyszínen is a nacionalizmusokról és európaiságról értekeztek, számolt be Kántor Lajos. A Korunk szerzőit hívták a Fasori Evangélikus Gimnáziumba, majd a Bem mozi kávézójában működtetett Korunk – Budai Porta kerekasztal-beszélgetésére. Történelmileg Németh László 1935-ös s a fiatalon, szovjet hadifogságban elhunyt kolozsvári tudós-tanár, Mikecs László 1939-es romániai utazása jelentette a kiinduló pontot, és az ív 2008-ig ért. Borsi-Kálmán Béla teljes joggal állíthatta, hogy Németh László talán legjobb esszéje-tanulmánya, a Magyarok Romániában mindmáig izgalmas olvasmány. A kerekasztalnak talán a legizgalmasabb percei azok voltak, amikor a regionalizmusok kerültek előtérbe. Pomogáts Béla Korunkban közölt tanulmánya a magyar kultúra térképére a régiókat rajzolta fel. Az Amerikából hazatelepedett író, András Sándor és a régi-új biharinak számító Molnár Gusztáv, a kolozsvári, ma Budapesten élő Heltai Péter is jelen volt a tanácskozáson. /Kántor Lajos: Szakvizsgán – nacionalizmusból. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 29./2012. december 31.Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (2.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal– A Facsádról elindult életút végül megérkezett, azt is mondhatnám, révbe jutott Kolozsvárt, mely bizonyosan különbözött a korábban megélt városok szellemiségétől. – Kolozsvár más volt, új, számomra a kitárult reménységek városa volt. Kolozsvárra bukott diákként érkeztem. 1940 a bécsi döntés és a szerelmek éve volt. És azé a felejthetetlen facsádi nyáré, amelyről mintha megéreztük volna, hogy az utolsó, tombolt bennünk az ifjúság, az együttlét öröme. A gimnáziumban hetediktől kettéágaztak az osztályok humán és reál tagozatra. Az előbbiben a latinon és a nyelveken volt a hangsúly, a reál osztályokban a nagyon komoly matematika- és fizikaoktatáson. Mindig ragaszkodtam a barátaimhoz. Ezek jó matematikusok voltak és a reál tagozatra iratkoztak be. Én követtem őket, de nem mértem fel, hogy azon a magas színvonalon tanított matematikához és fizikához nagyon rendszeres, napi felkészülésre volt szükség. Az én érdeklődésem azonban nagyon megoszlott. Változatlanul sokat olvastam, rádiót hallgattam, szórakoztam, így aztán 1940 nyarán pótvizsgára buktam. A nyár viszont nagyon mozgalmas volt. Akkor folytak a Turnu Severin-i tárgyalások, tombolt bennünk a fiatalság, a szerelem, nem tudtam tanulni, nem is ment a vizsga. Matematikatanárom megkérdezte, miért nem megyek Magyarországra.Azt feleltem, hogy készülök menni, mert édesapámat áthelyezték Csíkszenttamásra. A nagyon igényes számtantanár nagyvonalú ember volt, Temesvár polgármesteri tisztét is betöltötte a királyi diktatúra előtt, az ellenőrizhető írásbelimre négyest adott, viszont a szóbelimre hatost, így ötös osztályzattal átengedett. A Karánsebesről jött, provinciális szemléletű fizikatanár 4,50-nel megbuktatott. Édesapám felvette a kapcsolatot a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiummal, ahol tájékoztatták, hogy mint elnyomott, újra vizsgázhatok. Neki viszont az volt a véleménye, hogy mivel látta, hogy nyáron nem tanultam a pótvizsgára, ne vegyem igénybe ezt a kedvezményt. Mivel a szintén áthelyezett sógoromék már berendezkedtek Kolozsváron, beiratkozásra jelentkeztem a Kántor Lajos igazgató vezette Farkas utcai Középiskolai Tanárképző Intézet Gyakorló Gimnáziumába, ahova Gyöngyössy Dániel, akkor ügyvédjelölt barátom és földim kísért el. Bukott diákot nem szívesen veszek fel, mondta az igazgató, miután átnézte az irataimat. Dani barátom sovinizmust emlegetett. A válasz tömören ez volt: sovinizmus ide, sovinizmus oda, bukott diák az bukott diák. Kántor Lajos igazgató úr mégis felvett. Mi, felsősök hamar rájöttünk, hogy igazgatónk fő törekvése az iskolaépítés. Igyekezett jó, minőségi iskolát létrehozni, ami nem volt könnyű az örökölt tanári karral és a különböző helyekről érkező, több iskolát megjárt diákokkal. Keményen, jól vezette a rábízott gimnáziumot, és már a második évben sikerült a tanárok egy részét kicserélnie. A román oktatási rendszer több szempontból modernebb volt. A Károly-diktatúra idején azonban nehezebb lett a helyzet. A diákok is szembesültek a vasgárda és a király között dúló ádáz harccal. A vasgárda tudatosan Lupescunét, a szeretőt tette minden rossz előidézőjévé. De a diákok tapasztalták azt is, hogy a terrort nem lehet terrorral megfékezni. Két iskolatársunkat is a csíkszeredai gyűjtőtáborban megtizedelés során lemészárolták, minden bírói ítélet nélkül. Különben osztálytársaik jó tanuló, eszes fiúknak ismerték. Szerintük nem az antiszemitizmus vitte őket a vasgárdába, hanem a király és környezete erkölcstelensége, pénzhajhászása. Károly király emberei ugyanolyan törvénytelenül jártak el, mint a gyilkoló vasgárdisták, mert cselekedeteiket nem független bírói határozat alapján hajtották végre. Az iskolában kialakult ugyan a diákok véleménye, de oda nem gyűrűzött be a gyűlölködés. A magyar oktatási rendszerben tetszett, hogy a tanár szabadon dönthette el, milyen végső osztályzatot ad a diáknak. Különbség volt a nyelvoktatás tekintetében is. A magyar oktatási rendszerben első évtől tanították a latint, harmadiktól a németet, ötödiktől az olaszt vagy más világnyelvet. A román nyelvet elsőtől tanították és érettségizni is lehetett románból. A román iskolákban első osztálytól a francia, harmadiktól a latin, ötödiktől pedig választott idegen nyelv volt a kötelező. Amint erről már szó esett, hetediktől választani lehetett a humán és a reál tagozat között. A diákok körében nagyon rossz szemmel néztek két típust: a magolót és a strébert. Kolozsvárt én kitűntem a magammal hozott irodalmi ismereteimmel és olvasottságommal. Rendszeresen vásároltam a magyar sorskérdésekkel foglalkozó folyóiratokat, ezeket a Méhkas Diákszövetkezet könyvesboltjában szereztem be. Móricz Zsigmond folyóiratát, a Kelet Népét, a Zilahy Lajos szerkesztette Híd számait pedig az Ursus kapualjában árusító Béla újságárusnál vásároltam meg. Amikor megtudtam, hogy a harmadik utas Németh László, Kodolányi János, Juhász Géza, Gulyás Pál átvették a debreceni Tiszántúl irányítását, előfizettem erre a napilapra. Ma is emlékszem a postán kézbesített napilap címzésére: „Kiss András 7. osztályos főgimnáziumi tanulónak”. Sajnos, ami nagyon gyakran előfordul, a szellemi tőkével rendelkezők anyagiakban szűkölködnek, így a Tiszántúlt is átadták a szerkesztők egy tőkével rendelkező kiadónak. Később házkutatástól tartva Tóth Kálmán aligazgatón keresztül folyóirataim nagy részét átadtam az Egyetemi Könyvtárnak. Ma már csak a Kelet Népe példányait és azt a szellemi tőkét őrzöm, amit akkori olvasmányaimból szereztem, a magam képére kialakított harmadik utat és a Tanút. – A Gyakorló Gimnázium egykori tanári karából kikre emlékszik vissza? – Balogh László magyartanárom a Pásztortűzben közölt írásokat, rendkívül jól, szuggesztíven, élményszerűen adott elő, mindig szabadon elmondhattuk véleményünket a felmerült kérdésekkel kapcsolatban. Az a tanártípus volt, aki nem a biflázásra, hanem az irodalom megkedvelésére igyekezett rávezetni diákjait. A fizikatanárom Balogh Antal volt, aki tudott a bukásomról, de akkorra már pótoltam lemaradásomat. (Ami nem is volt nagy teljesítmény a temesvári reálban így-úgy elsajátított ismereteimmel.) Egyszer egy stréber nem volt megelégedve az osztályzatával, neki azt mondta: „Én Kiss Andrást becsülöm, aki hosszútávfutóként halad előre”. Olasztanárom Ulrich Ferenc, aki francia szakos is volt, valóságos nyelvtehetségként tűnt ki. Skrabatovics Ede a fejébe vette, hogy majd ő megtanít latinra. Feltehetően tudta, hogy az előző évben kézről kézre járattam Móricz Zsigmondnak A latin nyelv törlendő című írását. Nyolcadikban majd minden órán feleltetett. Egyikünk sem tudta akkor, hogy mennyire szükségem lesz a latin nyelvre. Módszeresen, jól tanított. Később Sajkásra magyarosította a nevét. Az egyetemen is volt beosztása. 1944 őszén még aláírta a magyar oktatóknak az egyetem továbbműködése melletti állásfoglalását. Katonakabátban hazaindult Szatmár vármegyébe, útközben agyonütötték. Természetesen az említett fiatal tanárok közelebb álltak hozzánk, és bár nem tanított bennünket, nagyon tiszteltük a nálunk valamivel idősebb, halk szavú Mikecs Lászlót, akiről az olvasottabbak tudták, hogy publikációi is vannak. A „felszabadító” szovjet csapatok az ötezer kolozsvári magyar polgári személlyel együtt őt is Oroszországba deportálták, ahonnan nem tért vissza. A fiatalok mellett jó emlékeket hagytak bennem a román szakos Papp Imre, Szopos Sándor festőművész rajztanár és a két Török: Sándor, a matematika- és Zoltán, a természetrajztanár. Az osztályomban közismert volt olvasottságom és irodalmi tájékozottságom. Talán ennek köszönhető, hogy nyolcadikban, az önképző kör alakuló ülésén egyhangúlag engem javasoltak elnöknek. Az ülésen jelen volt Kántor Lajos igazgató is, és meglepett arccal hallgatta a bukott diák jelölését és megválasztását, de nem szólt közbe. Hagyta, hogy Balogh László, aki akkor már jól ismert, levezesse az ülést. Az érettségi vizsgámon Bartók György filozófiaprofesszor, a Középiskolai Tanárképző Intézet elnöke töltötte be az elnöki tisztet. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nehezebb tantárgyak vizsganapja előtt a diákok a patikából Aktedront vásároltak, ami ébren tartotta őket egész éjszaka, és akkor vették át az egész nehéz anyagot. Az osztályzatok szerint 3. lettem az érettségin. Utána összetalálkoztam a folyosón Kántor Lajos igazgatóval, aki így szólt hozzám: „Jó volt fiam, megálltad a helyed”. – András bácsi pályaválasztását nem lehetett könnyen összeegyeztetni a családi hagyományokkal és az irodalmi, valamint a politika iránti érdeklődésével. – Érettségi után a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanultam tovább. A pályaválasztásnál az volt a gond, hogy – amint már említettem – mindig ragaszkodtam a barátaimhoz és igyekeztem együtt maradni velük. Jó barátom volt Maros Tibor, az osztályelső, ő hetedikben azt mondta nekem, hogy erdőmérnök akar lenni. Én is arról ábrándoztam, hogy követem őt Sopronba. Azután meggondolta magát, és elhatározta, hogy orvos lesz. (Az életpályája azt bizonyította, hogy döntése nagyon helyes volt.) Mivel jó barátaim zöme szintén az orvosira készült, én is az orvosi mellett döntöttem, gondoltam, hadd körözzem le a bátyámat, aki akkor már orvos volt. De előbb próbát akartam tenni, hogy le tudom-e küzdeni a vértől és sebektől való viszolygásaimat. Facsádi szomszédommal és barátommal, Orthmayr Alajossal, aki akkor a kórbonctanon volt tanársegéd, bevitettem magam a boncterembe, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de soha nem leszek képes orvos lenni. Irtózom a sebektől és a vértől, és ezt nem tudom leküzdeni Akkor mi legyek? Abban az időben létezett egy pályaválasztási tanácsadó, megírtam, hogy közíró akarok lenni. Példaképem Márai Sándor volt, akiről azt is tudtam, hogy egy-egy vasárnapi vezércikkéért ezer pengőt kap. Azt a választ kaptam a tanácsadótól, hogy nincs ilyen képzés, iratkozzam be a jogra vagy a bölcsészkarra, majd menjek el volontőrnek egy laphoz, és ott sajátíthatom el az újságírás gyakorlatát. 1942 nyarán elutaztam édesapámhoz, hogy vele is beszéljem meg pályaválasztásomat. Ő azt javasolta, hogy legyek „lódoktor”, mint Döme nagyapám, utána megkezdhetem közírói pályámat. Elmondtam neki, amit a boncteremben tapasztaltam, tehát nem lenne jobb az állatorvosi, mint a humán orvosi pálya. „Legyél hát közíró” – hagyta jóvá elképzelésemet édesapám. Részt vennék a politikai életben is – tettem hozzá. Ő arra kért, soha ne lépjek pártpolitikusi pályára, mert „az nem nekünk való”. Így hát beiratkoztam a jogra. Következett az egyetemi polgárrá avatás. 10 pengő befizetése után a dékán kezet fogott velem, egyetemi polgárrá fogadott, amit öntudatosan vállaltam. Erről a polgárrá fogadásról a diákság körében számos tréfás történet keringett. Például az, hogy a vidéki gólyát hogyan vették rá a Gábor Áron diákotthonban, vagy a Jóskában a felsőbb évfolyamosok, hogy készítsen elő a markában 10 pengőt, amit a dékán markába kell csúsztatnia a polgárság fejében. A jogi karon a hallgatók két csoportra tagolódtak: voltak a rendes hallgatók és a „mezei seregek”. Ezek főként tisztviselőkből és más, állásban levőkből tevődtek össze, és a fogalmazói státushoz megkívánt doktori címért iratkoztak be az egyetemre. A mezeizők nem hallgatták az előadásokat, ők csak a vizsgákon jelentek meg. Indexeiket az altisztek kezelték, ami nagyon jó jövedelmi forrást biztosított nekik. Egyenként 20–30 index volt a kezük alatt. A vizsgákra a jogi szemináriumon készítették elő őket. A legismertebb Bellér István szemináriuma volt, ahol jegyzeteket lehetett kapni, és felkészítést is vállalt a doktori tézisek megírására. Az egyetemi hallgatók összetételét illetően Kolozsvárt sajátos helyzet alakult ki. Sok volt a dél-erdélyi menekült diák. Ezek tanulmányi eredményeiktől függően különböző kedvezményekben részesültek. De voltak, akik önmagukon azzal segítettek, hogy beálltak statisztálni a Nemzeti Színházhoz. Egy enyedi származású, Elekes nevű évfolyamtársam volt a statisztálás egyik fő szervezője. Én kötelességtudóan hallgattam az ajánlott előadásokat is: állami számviteltant, Felvinczi Takáts Zoltán előadásait a művészettörténetről és a Baráth Tiborét a francia forradalom idejebeli sajtóról. Rendkívül jól adott elő. El kell mondanom, hogy teltházasok voltak Buza László, Bónis György, Csekey István, Ottlik László órái. Nem találkoztam olyan egyetemi tanárral, aki nem szabadon adott volna elő. Mind beszélt idegen nyelveket. Mi is lekádereztük őket, tudtuk, hogy közülük ki a törvényelőkészítő bizottság vagy más szaktestület tagja. Szász István például egy nemzetközi bíróságnak volt a bírája. Buza Lászlót és Csekey Istvánt a legtekintélyesebb köz-, illetve nemzetközi jogászokként tartották számon. – Milyen volt az akkori kolozsvári egyetemi élet? – A dékán a kar igazgatásának teljes jogú ura volt, egy cédulát, egy moziplakátot nem lehetett kitenni, ha nem engedélyezte a dékán. Az egyetemi oktatókkal való viszonyában ő primus inter pares volt, de nem főnök. Minden tanár szabadon rendelkezett kollégiumával. A tanszékvezető fogalma ismeretlen volt. Mind a rektor, mind a dékán mandátuma egy évre szólt. Ezért tüntették fel kiadványaikon az e. i., azaz ez idei megjelölést. Kollokviumok, vizsgák nagy spekulációkkal történtek. Egyes hallgatóknak megvolt a kidolgozott szisztémájuk, hogy mikor jobb a vizsgáztató tanár elé állni: az elsők között, vagy később, ha a tanár már fáradt? Számon tartották, hogy az előttük vizsgázó jelölttől miket kérdezett a tanár. A szeminárium nem úgy zajlott le, mint 45 után. A hallgatónak önálló munkát kellett bemutatnia, azt vitatták meg a részvevők. Horváth Barna, a jogelmélet professzora, aki híres volt igényességéről és szigorúságáról, a mi évfolyamunk előtt a tanszék magántanárával vitatkozott, aki nem volt más, mint az 1956-os helytálló államférfi, Bibó István. A két különböző szemléletű tanár összecsapása élmény volt a kis létszámú hallgatónak. A tanár a vizsgákon a kérdésekre adott válaszok és a szemináriumi teljesítmény alapján osztályozott. A jogtudományi szigorlatok jóval nehezebbek voltak, mint az államtudományiak. Itt a szigorlók zöme mezeiző volt. Emlékszem egy beszélgetésre a nemzetközi jogról, amit dékáni jóváhagyással egy jogszigorló hívott össze. Szerinte a nemzetközi jog helytelen kifejezés, hiszen a jog ismérve: a kikényszeríthetőség, viszont a nemzetközi jogban nincs ilyen lehetőség. Végső fokon csak háborúval lehet elérni a megállapodások, szabályozások betartását, ami nem jogi kategória. A Bellér-féle szemináriumi jegyzetek jók voltak a vizsgákon. Buza és Csekey professzorok esetében, az Osztrák–Magyar Monarchia meghatározásánál figyelmeztették a hallgatót: Buzánál reálszövetségként, Csekeynél viszont egyszerű perszonálunióként kellett minősíteni a két állam közötti jogviszonyt. – Az elkövetkező történelmi események hatással kellett hogy legyenek az ideálisnak tűnő egyetemi életre is. – Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállás nagyon fejbevágott. Hiába titulálták jó moszkovita szóhasználattal fasiszta államnak Magyarországot, az egyetemen egyetlen nyilas diák csak a hülye Pufi volt. Viszont a közvéleményben tartotta magát az a hír, hogy március 15-én Magyarország kiugrik a német szövetségből. Mi lesz, hogy lesz? Elterjedt a hír, hogy Dálnoki Veress a Tiszánál ellenáll. A németek viszont már az országban voltak és fenyegetéseik döntöttek. A budapesti Műegyetemen a diákok elkezdtek mozgolódni. Erre elrendelték az egyetemisták munkatáborba vitelét. Az én csoportom Borszék alatt, Székpatakon építette az Árpád-vonalat. Akkor szembesültünk először a katonai fegyelemmel. Szerencsénkre a parancsnok, Darvas százados korekt ember volt, a tisztesek többnyire a hatalomhoz jutott primitív ember módján éreztették hatalmukat. Deszkából készült finn sátrakban laktunk. Közeledett a front, csendes éjszakákon hallani lehetett az ágyúzást. Éles töltényekkel teljesítettük az őrszolgálatot és Darvas százados utasított, hogy ha a közeledő nem áll meg felszólításunkra, ne habozzunk lőni, mert „a partizán nem katona, az orvlövész, és le kell lőni, mint a veszett kutyát”. Már a táborba jövet találkoztunk menekülő ukránokkal. A mellettünk álló szerelvényen egy „ukrán madonna” a gyermekét szoptatta. Vajon mi lett a sorsuk? Aztán megjött a parancs, hogy a katonaköteleseknek be kell vonulniuk, ezért hazaküldtek a táborból. Még a német megszállás előtt Kállay Miklós miniszterelnök meglátogatta az egyetemet, és ott földijétől, Csekey professzortól jövet vékonyka titkára kísérte. S szavaira ma is emlékszem: „Az urak tanuljanak, mert nagy feladat vár magukra. Amíg én leszek Magyarország miniszterelnöke, addig nem viszik önöket a frontra, mert szükség van Magyarországon önökre.” A román átállás után megérkezett az én behívóm is. A nővérem Szatmár vármegyébe továbbította a postással, bár nem szeretek kitérni a dolgok elől. Már középiskolás korunkban kialakítottunk egy szűk baráti kört, ami egyetemi éveinkben kiegészült néhány, velünk egy évben érettségizett hallgatónővel. Fórumnak neveztük el, mert minden nap estefelé a Főtéren találkoztunk, a Szent Mihály-templom keleti végében, ott ültünk a vaskerítésen. Tagjai a lányok közül Faluvégi Baba, a későbbi Kós Andrásné, Lebó Anikó orvostanhallgató, Tamás Magdi (Mészárosné) bölcsész, Lázár Ibolya orvostanhallgató, Mandula Ibolya, Rácz Lili és Buszlai Ibolya közgazdászok. A fiúk közül Maros Tibor, Grósz Frigyes, Égető Béla, Herman Nándor, Joanovics János, Gyöngyössy János orvostanhallgatók voltak. Fórumtag volt még Bacsó István, Kovács László és Szatala Ödön biológus, aki miután szüleivel visszaköltözött Budapestre, akkor is hűséges Fórumtag maradt. Szeptember végén hazafelé mentünk a Deák Ferenc utcán, és szembejött velünk egy rendőr – szerencsére nem csendőr – járőr, igazoltattak. Az orvostanhallgatók felmutatták kórházi beosztásukat igazoló irataikat, én a diákigazolványomat. A fehérbajuszú járőrparancsnok csak ennyit mondott: „A maga helyében nem nagyon sétálnék az utcákon”. A főtéri vendéglőben, a tulajdonos szerint a legjobb bort hozták fel, hogy a bejövő oroszoknak ne jusson belőle. Szorongó érzés tört rám, amikor a Főtéren keresztüldübörgött egy 15-17 éves fiúkból álló tankoszlop. Meggondolkoztatott, hogy miközben a magyar hadvezetőség a felkelőket visszavonta Tordáról, hogy megóvja Kolozsvárt az utcai harcoktól, ezek a gyerekek rezzenéstelen arccal tovább harcoltak, mert azt parancsolták nekik. A Kolozsvár elleni támadás során nem volt az oroszoknak légierejük. Egy berepülés alkalmával találat érte Csokoládé Károly cigányprímás házát, amiről a helyi sajtó is beszámolt. A Zápolya utcában laktunk és egy nap, október 11-én, szerdán látom, hogy a Kövespad utcán egy orosz hajt fel egy lovas szekeret. Egy szomszéd román tanár pincéjében bújtunk el első éjszaka. Másnap reggel kimentünk a ház elé, és a Kövespad felől egy egyszerű asszony jött felénk és figyelmeztetett: az oroszok szedik össze a magyarokat. Akkor legalább kapunk valami írást, mondtam én jóhiszeműen, mert azt gondoltam, munkára visznek a felrobbantott hidakhoz. Édesanyám és a sógorom nem bíztak az oroszokban és úgy döntöttek, hogy bújjunk el a szomszéd akkor már üresen álló házánál a Kövespad felé emelkedő kertje végében, a bodzabokrok mögé. Mire felértünk, már ott lapult a bodzabokorban Vermessy Rezső, a Szövetség Szövetkezeti Központ cégjegyzője, valamint Kolcsár Árpád és Páter kőművesmesterek. Kis idő elteltével a kert alján megjelent egy hosszú Moszingan puskával egy szovjet katona, hogy a kertet ellenőrizze. Láttuk, hogy felénk tart, aztán egyszerre megáll a karalábéágyásnál, leteszi a puskát, előveszi a bicskáját és elkezdi jóízűen falatozni a karalábét. Aztán, mint aki jól végezte a dolgát, visszament az utcára az őrjárathoz. Másoknak nem volt ilyen szerencséje, mint nekünk. A szemben lakó Miskolczi nevű hóstáti gazdát – a Hosszú élethez nevű kocsma tulajdonosát – a nálam fiatalabb gimnazista fiával együtt elhurcolták, soha nem tértek vissza. Ez volt a sorsa több Zápolya utcai lakosnak is, akik nem bújtak el, köztük apósomnak, Kalmár Eleknek és sógoromnak, Kalmár Andrásnak, akik hosszú esztendőkig sínylődtek a Szovjetunióban. Elhurcolták egykori iskolámból a már említett Mikecs László tanárt, valamint Szabó György klasszika-filológust, aki miután visszatért, megírta az elhurcoltak színvonalas és tárgyilagos krónikáját Kolozsvári deportáltak az Uralban címmel. Közvetlen a szovjet bevonulás napján, mielőtt elhurcolták az ötezer magyar polgári lakost, a szemben lakó Steierman család – a Linda nevű cukorkagyár tulajdonosai – áthívtak bennünket, hogy az ott levő munkaszolgálatossal ünnepeljük meg a „felszabadulásunkat”. Ők felismerték sógoromban, Ferencz Antalban azt a feleki határvadász zászlóst, aki odament alakulatukhoz és biztatta őket, hogy „ne csüggedjenek, már nem tart sokáig”. Ezt meleg szavakkal meg is köszönték: „Felszabadultunk!”. Náci cseberből a vörös cárizmus vedrébe. (Folytatjuk) Művelődés (Kolozsvár) 2014. október 13.Nyelv és TudományMagyar aranykor Moldvában A csángók életéről beszámoló írások régebben és ma is inkább a szegénységről, kiszolgáltatottságról, kirekesztettségről szólnak – nem alaptalanul. De nem volt mindig így: a moldvai magyarok a 14–16. században befolyásosak voltak a vajda udvarában, és viszonylagos jómódban éltek. Erről keveset hallunk – itt az ideje pótolni! Arról többféle – bár nem egyformán alátámasztható – nézet létezik, hogy mikor kerültek a csángók ősei Moldvába, erről volt már szó korábban. A leginkább alátámasztható nézetet szerint, akár éltek magyarok a mongol fennhatóság előtt a Kárpátoktól keletre, akár nem, a csángók elődei nemigen lehettek köztük, nagyobb tömegben semmiképp sem élték volna túl a nomád inváziót. A 14. századi érkezés mellett többféle tudományág tanúskodik, és megjelennek a moldvai magyarok életéről szóló írott források is. 14. század: a moldvai megtelepedés A Moldvai Fejedelemség megalapítása a magyar király, Nagy Lajos (1342–1382) támogatásával történt: miután 1345-ben Lackfi András legyőzte a tatárokat, a Magyar Királyság birtokába került a Kárpátoktól a Dnyeszterig terjedő terület, s itt határvédelmi sávot hoztak létre. A terület uralkodójává Nagy Lajos Dragoş máramarosi (román) vajdát tette meg, a csángók elődeinek első csoportjai minden valószínűség szerint szintén vele érkeztek. A Moldvába települők között más magyarországi csoportok tagjai, jászok és szászok is voltak, az előbbiek alapíthatták Jászvásárt (Iaşi), róluk későbbi adataink nemigen vannak. A szászokról annál inkább: Észak-Moldvában egészen a 17. század végéig jelen voltak, és jelentős szerepük volt a városi életben, például Moldvabányán, Kutnárban, Szucsáván, Szeretvásáron, Németvásáron. A nyelvjárástörténeti megfontolások arra mutatnak, hogy a magyar csoportok Erdély északi részéről, a Mezőségből, illetve az ezzel összefüggő Szamos-völgyi területekről érkeztek Moldvába. Néprajzi kapcsolataik – viseletük, eszközeik, szokásaik, építkezési módjuk stb. – is ehhez a területhez kötik őket. A Moldvába település a Kárpátok északkeleti hágóin, a Radnai és a Borgói hágón keresztül, a Beszterce és a Moldva folyók mentén át történhetett. Első telepeiket is itt, Észak-Moldvában hozták létre, valószínűleg első betelepülőként – erre utal, hogy nemcsak a településnevek, hanem a hegy- és folyónevek is magyar eredetűek ezen a vidéken. Nem sokkal később, még a 14. század folyamán, tovább terjeszkedtek dél felé is, falvaik zárt láncot alkottak Szucsávától a Tatros folyó torkolatáig. A települések jórészét a 14. századi helynévadási szokásoknak megfelelően a -falva utótaggal képezték. 15. század: az aranykor A Moldvai Fejedelemség nagyon korán, alapítása után alig egy évtizeddel ténylegesen függetlenedett Magyarországtól, de a névleges függőség egy ideig még fennállt. Az 1370-es években vert első moldvai pénzen az Anjou címer (Nagy Lajos címere) is látható, és a magyar befolyás még sokáig erős maradt. Ezzel lehet összefüggésben az is, hogy a 14–15. században több moldvai vajdának is magyar felesége volt. A fejedelmi udvar belső emberei között a korabeli oklevelek sok magyart említenek, s rajtuk kívül számos birtokost is. A Moldvai Fejedelemség katonailag továbbra is a magyar érdekszférába tartozott, keleti határait a 15. században a magyar királyok erősítették meg, most már nem a mongolok, hanem az Oszmán Birodalom ellen. De magyar irányítás alatt álltak a moldvai katolikusok is. Az 1370-ben alapított szeretvásári, az 1382-ben alapított argyesi és az 1423-ban alapított moldvabányai püspökség egyaránt az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozott, püspökeiket a magyar király nevezte ki. Szorosan kötődött anyakolostorához az erdélyi csíksomlyói ferences kolostor filiáléjaként 1412-ben létrejött bákói ferences kolostor. A 14–15. században a moldvai (magyar és szász) katolikusok nemcsak szabadon gyakorolhatták vallásukat, hanem a vajdák kifejezett támogatását is élvezték. A magyaroknak és a szászoknak egyébként fontos szerepük volt a városi élet kialakításában: a kézművesipar és a kereskedelem szinte kizárólag az ő kezükben volt. A 15. században megalakultak az első moldvai céhek (pl. ácsok, fazekasok, szabók céhei), és kereskedelmi kapcsolatok alakultak ki az erdélyi és a galíciai városokkal. A magyar alapítású Bákó ebben az időben vált fontos kereskedelmi központtá, szerepét a ferences kolostor tovább növelte. A kereskedelem virágzására utal az is, hogy a területen sok -vásár utótagú helynév van, s ezek jórészt lefedik Moldva egész területét (például Jászvásár, Aknavásár, Németvásár, Tatrosvásár, Románvásár stb.). A történeti adatok szerint a moldvai vásárok messze földön híresek voltak. A magyar hatást mutatják azok a kölcsönszavak, amelyek ebben az időben kerültek a magyarból a románba. Ezek többsége az állami élettel, a közigazgatással, a katonasággal, a városi élettel kapcsolatos, pl. ’vitéz’, ’kard’, ’apród’, ’zsold’, ’ispán’, ’bíró’, ’deák’, ’polgár’, ’(kézműves) mester’ stb. A legkorábbi telepesek zöme azonban földműves volt, s tulajdonképpen a mezőgazdaságból éltek a kézművesiparral foglalkozók és a kereskedők is. Ezeknek a földműveseknek a jó része valószínűleg a jobb lehetőségek reményében, s az erdélyi nehéz körülmények miatt – ekkortájt háborúskodás dúlt és járvány pusztított Erdélyben – települt át a Kárpátok keleti oldalára. A gazdálkodásra kiválóan alkalmas föld jól termett, az állattenyésztés is jelentős volt: különösen a moldvai lovak voltak híresek, de számottevő volt az ökörkivitel is. Különösen a Szeret északi részén volt fontos a bortermelés: a híres kotnári szőlőket művelői, a magyar telepesek a 15. század végén adták el a vajdának; de termesztettek szőlőt Bákó és Tatros vidékén is. A falvak folyók mentén épültek, s a területen ekkor még nagy erdőségek is voltak, így halban, vadban sem volt hiány. A faluközösségek nagy önállósággal bírtak: lakosaik szabadparaszti sorban éltek, földesúr alá nem tartoztak, hanem ún. răzăşok, azaz részesek voltak: a falu birtokában lévő közös földön gazdálkodtak, egymás között fölosztva a határt. Szükség esetén peres ügyeikkel közvetlenül a vajdához fordulhattak, s neki fizettek adót is; a falu ügyeit önrendelkezéssel irányították: maguknak választották bíráikat és az esküdteket, maguk szerződtették a papot és a tanítót. 16. század: gazdasági stabilitás, népességnövekedés A 14–15. században a Moldva és a Beszterce fölső és középső folyásának lakossága még javarészt magyar lehetett, összeköttetéseik eredeti kirajzási területükkel, a Szamos-völgyi–mezőségi magyarsággal ebben a korban folytonosak voltak. A kapcsolatok a 16. század folyamán szakadtak meg, amikor ezeknek az északnyugati telepeknek nagy része elrománosodott; ezzel a magyar települések súlypontja fokozatosan Románvásár vidékére tolódott el. A nem székely magyarsággal egy időben – bár náluk jóval kisebb létszámban – már a 14–15. században is érkeztek székelyek Moldvába, nyugati irányból. Telepeiket a Kárpátokhoz közelebb, a Tatros völgyében és a Tázló, az Ojtoz és a Tatros összefolyásának vidékén hozták létre, a helynévi adatokból következtethetően első betelepülőként. A terület a 14. században csak földrajzilag tartozott Moldvához: néprajzilag Székelyföld része volt, s az Ojtozi és a Gyimesi szoroson át földrajzilag is szoros kapcsolatban állt Erdéllyel. Ez Moldva egyetlen sóvidéke, és a sóbányák első művelői székelyek voltak: erre utal a magyar helynévi anyagon kívül az is, hogy az itteni sókitermeléssel kapcsolatos román terminusok magyar eredetűek, pl. a ’sóvágó munkás’ jelentésű şaugău (< magyar sóvágó), céhük első embere a birău (< magyar bíró), a bányák felügyelője a cămăraş (< magyar kamarás), és Tatrosnak még a 17. században is katolikus magyar şoltuza, azaz soltésza (városbírája) volt. Tatros vidékére a folyamatos székely betelepülés mellett 1436-tól mintegy fél évszázadon át viszonylag nagy tömegben érkeztek huszita menekültek a Szerémségből és Dél-Erdélyből, később Pozsony környékéről is – Németi György 1566-ban Tatrosban fejezte be a Huszita bibliát. A 16. század nem hozott sok változást a gazdasági és a társadalmi vonatkozásokban: a moldvai magyarság továbbra is megtartotta szerepét a vajdai udvarban, a kereskedelemben, a városi életben: Moldva húsz kerületéből 1591-ben kilenc magyar vagy német domináns mezőváros volt. Változatlan maradt a falvak önállósága is, és fenntartották az élénk a kapcsolatot az erdélyi városokkal. A moldvai magyarok lélekszáma a 16. század végéig folytonosan növekedett. Az északi területeken megszakadt ugyan az összeköttetés a Szamos-völgyi magyarsággal, mert a Szeret és a Moldva felső folyása körül lévő korábbi magyar települések elrománosodtak, és a városokban már mindenhol, sőt északon helyenként a falvakban is vegyes román–magyar települések jöttek létre, bár megtartva a különállást, azaz elkülönült város- vagy falurészekben települve. A Románvásár vidéki magyarság gyarapodása miatt újabb kirajzásokkal falvakat alapítottak a Szerettől keletre, és kapott innen utánpótlást a Bákó vidéki, déli terület is. A 16. században egyre nagyobb tömegekben érkeztek székelyek Moldvába, főként a jobb életlehetőségek reményében. Az 1560-as években a székely kivándorlás tömegessé vált, a század végén pedig már őriztették a hágókat az erdélyi fejedelmek, hogy megakadályozzák a Moldvába költözést. E székely áttelepülők egy része minden bizonnyal olyan Bákó környéki falvakba települt be, ahol már élt korábbi, nem székely eredetű magyar lakosság. Egy 1591-ben készült részletes adóösszeírás alapján Moldva összlakossága a 16. század végére kb. 200 000 főre tehető. Ebből mintegy 15000–20000 volt katolikus, nagyobbik részük, 11000–15000 magyar, a többi szász. Ez azt jelenti, hogy Moldva lakosságának kb. 6–8 százaléka volt magyar a 16. század végén. A század végére kialakult a később – egészen a 20. századig – fennmaradó helyzet, nevezetesen hogy a moldvai magyarság két központ körül helyezkedik el: északon Románvásár, délen pedig Bákó környékén. Sötét felhők Moldva katonai és politikai helyzetében időközben nagy változások következtek be. Magyarország 1526-ban elszenvedett veresége után az oszmán seregek elfoglalták az ország középső részét, s az ország három részre szakadt. A Magyar Királyság összeroppanása azzal is járt, hogy Moldvában is elvesztette katonai jelentőségét: a Dnyeszternél korábban emelt védelmi vonal megsemmisült, így 1538-tól krími tatár és oszmán hadak portyáztak Moldvában, s bár a vajdaság adót fizetett a szultánnak, tényleges megszállására – ahogyan például a Balkánon történt – nem került sor. A katolikus egyházi életben történt változások nem voltak ennyire drasztikusak, de a 16. században kezdődtek azok a gondok, amelyek az elkövetkező évszázadokban nemcsak sok keserűséget okoztak a moldvai magyarságnak, hanem asszimilálódásukat is nagy mértékben elősegítették. Bár a moldvai vajdák közül kettő, Nyúzó István (Stefan Rares Belicine) 1551–1552-ben, illetve Rettenetes János (Ioan-Vodă cel Cumplit) 1572-ben üldözte a katolikusokat, a vajdák többsége továbbra is türelmet mutatott irányukban, vagy egyenesen támogatta őket. A bajok egyik forrása ismét a magyarországi helyzet megváltozása volt: a 16. századra Magyarország nagy része protestánssá vált, jelentősen csökkent a katolikus papok száma, így Moldvába nemigen tudtak többé lelkészt küldeni. Az addig folyamatos magyar kapcsolatok megszakadtak: 1574-ben leégett a csíksomlyói obszerváns ferenceseknek helyet adó bákói kolostor, s területüket elfoglalva 1580-ban a rendház újjáépítésébe már a minoriták kezdtek. Ennek a későbbiekben azért volt nagy jelentősége, mert a katolikus élet központja 1597-től évszázadokra Bákó lett – ekkor helyezték ide a moldvai püspökséget. Magyarország egyházjogilag is elvesztette Moldvát, mert a területet a szófiai érsekség fennhatósága alá helyezték. A Vatikánnal szimpatizáló Sánta Péter vajda a protestantizmus moldvai térhódítását megakadályozandó 1588-ban jezsuitákat hívott Moldvába, s mivel a missziót a lengyel rendfőnök küldte, ezzel a lengyel katolikus egyház is megjelent Moldvában. A század végére így négy, különböző érdekeltségű katolikus szervezet volt itt jelen: a püspökség által felügyelt világi papság mellett a jezsuiták és a ferences rend mindkét ága. A következő időkben ezek egymás közötti torzsalkodása határozta meg a moldvai katolikus magyarság sorsát. Sándor Klára Irodalom Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75. Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467—1706. I—II. Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85. Kiss Lajos 1987. Magyar helységnevek a Keleti-Kárpátokon túl. Magyar Nyelvőr 111. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. nyest.hu/hirek/magyar-aranykor-moldvaban 2015. február 12.Csángók – Honfoglalás MoldvábanCsángók: kunok, románok, magyarok? Lehetséges, hogy a csángók a hont nem foglalt magyarok utódai? Vagy talán nem is magyarok, hanem kazárok, besenyők vagy kunok? Netán elmagyarosított románok? A szakirodalomban számos nézet fölbukkant már, többségüket azonban semmilyen érv nem támasztja alá. Nemrégiben összefoglaltuk, ki mindenkit neveznek csángónak, s hogy e csoportok közül a tudományos irodalom elsősorban a moldvai csángókról beszél, amikor a csángókat említi. Nincs azonban egyetértés abban, mikor kerülhettek a csángók ősei Moldvába. A honfoglalás előttről maradtak ott? A tatárjárás után telepítették oda őket? Vagy még később? Esetleg a kunokkal volnának valami kapcsolatban – netán elmagyarosított románok lennének? Ezt a kérdést járjuk körül. A történeti Moldva Először azonban jó tisztázni, hogy a mai Románia Moldva nevű területe nem azonos a történeti Moldvával, amelyről a csángók középkori történetének leírásakor beszélni szoktunk. Ennek határait nyugaton a Kárpátok, keleten a Dnyeszter adta, magába foglalta Besszarábiát, északon pedig Bukovinát, területe délen a Fekete-tengerig terjedt. Ezen a területen a 6–7. századtól kezdve szlávok telepedtek meg, előtte a 4–5. századtól különböző nomád népek birtokolták, rövidebb-hosszabb időt töltve itt rendszerint addig, míg egy őket azonos útvonalon követő, szintén keletről érkező újabb nomád nép át nem vette az uralmat a legeltetésre kiválóan alkalmas, vízben gazdag terület fölött. A hunok, avarok, bolgárok után a magyarok is megszálltak ezen a vidéken, a 9. század végén innen űzték őket a Kárpát-medencébe a besenyők. Ők sem legeltethették sokáig nyugalomban méneseiket és csordáikat, nem sokkal később a kunok semmisítették meg őket. A terület a 12–13. században a kunok által uralt terület, Cumania nyugati része volt, de már ekkor jelzik a források, hogy vlahok, azaz románok is éltek itt. A kunok 1223-ban, a Kalka mentén a mongoloktól elszenvedett vereségük után a magyar királytól kértek védelmet. 1227-ben a Dnyesztertől nyugatra lakó kunok uralkodója fölvette a kereszténységet, és a magyar király fennhatósága alá helyezte országát: Magyarország uralkodójának címébe ekkor került be a Rex Cumaniae (Kunország királya) cím is. A 13. század harmincas éveitől azonban a kunok hatalmának véget vető mongolok lettek a terület urai, s a térség mindaddig az Arany Horda része maradt, amíg 1345-ben Nagy Lajos magyar király hadvezére, Lackfi András a Dnyeszteren túlra nem szorította őket. A terület ekkor újra a magyar király fennhatósága alá került, neve ekkor a királyi oklevelekben terra nostra Molduana (moldvai területünk). A Moldvai Fejedelemséget a Máramarosból a magyar király engedélyével ide költöző Dragoş alapította az 1350-es évek elején, s bár a névleges függés még egy ideig fennmaradt, a Moldvai Vajdaság az 1360-as évek közepétől gyakorlatilag önállóvá vált. Románok, besenyők, kunok? A csángók magyar származását nemigen kérdőjelezik meg – amikor mégis, az általában politikai indíttatásból történik. A hivatalos román történettudomány az 1980-as évek második felében próbálkozott azzal, hogy kizárólagossá tegye azt az egyébként már fél évszázaddal korábban fölvetett nézetet, hogy a moldvai csángók eredetileg románok voltak, csak elmagyarosították őket. A törekvés alapjául Dumitru Mărtinaş 1985-ben kiadott könyve szolgált: ebben a szerző azt fejtegette, hogy a csángók ősei Erdélyben élő románok voltak, akik katolikus hitre tértek, és „valamilyen fokon” megtanultak magyarul, aztán a 17. században Moldvába telepedtek, de a katolikus egyház folytatta elmagyarosításukat. Ennek éppen az ellenkezője az igaz, a Vatikán a csángók elrománosításában játszott vezető szerepet, egyébként pedig helynevek, személynevek, nyelvtörténeti, történeti, régészeti, néprajzi érvek sokasága bizonyítja, hogy a csángók magyar eredetűek, s az első moldvai magyarok jóval a 17. század előtt már Moldvában éltek. Mások nem a csángók közvetlen magyar származását kérdőjelezik meg, de szerintük a csángók végső fokon nem magyar eredetűek, hanem a magyarokhoz asszimilálódott török töredékek utódai. Különféle török népeket szoktak emlegetni lehetséges elődként, a leggyakrabban a kunokat. A csángók kun származása a 18. századi jezsuita történetírók között igen népszerű nézet volt: a legnevesebbek, Timon Sámuel, s később Pray György is ezt vallották – az utóbbi egyben az úzokkal és a besenyőkkel is rokonságba hozta a csángókat. A moldvai magyar helynevek szerintük a kunoktól származnak, s ékes bizonyítékai annak, hogy a kunok magyarok voltak, de minthogy egyben hun eredetűek is, a moldvai településnevek számukra közvetve a hun–magyar rokonság bizonyítékai voltak. A 19. század első felében a csángókról először monográfiát készítő ferences szerzetes, Gegő Elek állt ki erőteljesen a kun származás mellett, hozzá hasonlóan az őshazakutató Jerney János is ezt a nézetet vallotta (szintén bevéve a besenyőket is az elődök közé). Ezt a teóriát azonban a század végén már nem lehetett tovább védeni, mert Kuun Géza kiadta a leghíresebb kun nyelvemléket, a Codex Cumanicust, s ez egyértelműen bizonyította, hogy a kunok török nyelvet beszéltek. A kun-elmélet mégsem veszett el, csak átalakult: a századfordulón többek között Munkácsi Bernát állt ki amellett, hogy a csángók „selypítőnek” nevezett nyelvjárása – azaz hogy az s és cs hangok helyett sz-nek hallható, illetve jésített s hangot ejtenek – a kun nyelv maradványa. Már a kortársak is rámutattak: efféle szubsztrátumjelenségnek semmilyen nyomát nem találjuk sem a kunok nyelvében, sem a Kunság magyar nyelvjárásaiban. A csángók kun származására vonatkozó nézet azonban még a 20. század végére sem tűnt el, újra meg újra fölbukkan magyar és román kutatók munkáiban is, olykor ismét melléjük téve a besenyőket is. Más török népek is szóba jönnek néha: a kazárok, vagy akár meghatározatlanul „valamilyen” török etnikai elemek. A modern változatokban ezek a rejtélyes törökök már a székelyekkel keveredtek volna, s csak utána váltak volna csángóvá. Ezek az ötletek nem többek puszta spekulációnál, valójában nem hozható föl mellettük semmilyen kézzelfogható bizonyíték. Magyarok – de mióta moldvaiak? A csángók eredetével foglalkozó kutatók többsége nyelvi, néprajzi és toponímiai, azaz a helynevekre építő érvek alapján kétségtelenül magyar származásúnak véli a csángók elődeit. Távolról sincs azonban egyetértés abban, hogy mikor kerültek az első magyarok Moldvába. A 19–20. század fordulóján Rubinyi Mózes elmélete volt a legnépszerűbb, nevezetesen, hogy a csángók nem odamentek Moldvába, hanem ott maradtak: azoknak a magyaroknak az utódai, akik a honfoglalást előidéző besenyő támadások után nem költöztek át a Kárpát-medencébe, hanem helyben maradtak. Bár ezt a nézetet ma már alig képviseli valaki, továbbra is jelen van a szakirodalomban. A csángók eredetével foglalkozó legtekintélyesebb kutatók többsége szerint a csángók elődei a 13. században érkeztek Moldvába. Mikecs László úgy gondolta, hogy a csángók ősei a Kárpát-medencei magyarság „természetes expanziója” révén kerültek Moldvába, új területeket keresve megélhetésükhöz, de hozzátette, hogy a magyar királyok tudatos telepítési politikája is elősegítette e terjeszkedést. Elsősorban ezzel a tudatos, a tatárjárást (1241–1242) követő telepítési politikával hozta összefüggésbe a csángók elődeinek moldvai megjelenését a történész Benda Kálmán. Szerinte ezeket a csoportokat a keleti gyepűk védelmére telepítették a Kárpátok keleti lejtőire. Lehetségesnek tartotta a 13. századi betelepülést a nyelvtörténész Benkő Loránd is, azzal a módosítással, hogy a tömeges megtelepedés szerinte nem történhetett a 13. század végénél vagy a 14. század első felénél korábban. Lényegében Benda és Benkő véleményének ötvözetét vallja a néprajzkutató Tánczos Vilmos: szerinte is tervszerű betelepítés révén, a tatárjárás után, határőri feladatok ellátására érkeztek a csángók elődeinek első csoportjai, s további telepek létesültek a 14. század elején is. A kérdés kutatói közül sokáig Lükő Gábor volt az egyetlen, aki kifejezetten a mongolok visszahúzódásával hozta kapcsolatba a csángók elődeinek moldvai megjelenését. Elméletét később Robin Baker fejlesztette tovább: munkájában meggyőzően cáfolta a csángók származását tárgyaló irodalomban megjelenő egyéb véleményeket, s a korábbiaknál jobban alátámasztott és valószerűbb hipotézist állított föl. Ennek lényege, hogy ha voltak is magyar nyelvű közösségek Moldvában a mongol uralom előtt, azok nyilván ugyanúgy nem élték túl az inváziót, ahogyan a létszámban, katonai erőben lényegesen jelentősebb kunok sem. Másrészt egészen valószínűtlen, hogy az első telepesek már akkor megérkeztek volna ide, amikor a területet még az Arany Horda uralta (azaz a 13. században). Legkorábban akkor válhatott szabaddá az út, amikor a 14. század közepén a tatárokat sikerült a Dnyeszteren túlra szorítani – ekkor viszont a területen hatalmi vákuum keletkezett, s leginkább a magyar királynak volt érdeke ütközőállamot létrehozni országa védelmében. Minden arra utal tehát, hogy az első nagy magyar hullám az 1300-as évek közepe táján, illetve második felében érkezett Moldvába. Ez tehát nem jelenti annak a lehetőségnek az elutasítását, hogy korábban is voltak magyar telepek Moldvában: a 13. századi betelepülés hipotézisét alátámasztó adatok (történeti források, régészeti leletek) mindenképpen amellett szólnak, hogy a 13. században valóban lehettek Moldvában magyar települések. Ugyanígy nem vonható kétségbe az sem, hogy a honfoglalást megelőzően is élt magyar népesség a Prut és a Szeret vidékén is. A lényegi különbség Lükő és Baker nézete, illetve a többi koncepció között az, hogy noha sem Lükő, sem Baker nem vonja kétségbe, hogy a moldvai területen a 14. századot megelőzően is élt magyar népesség (két periódusban is), a későbbi csángók elődeit ők nem ezekben látják. Az adatok és történeti megfontolások tehát leginkább ezt a nézetet támasztják alá. Sándor Klára nyest.hu Források és ajánlott olvasmányok Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75. Benda Kálmán 1993. A moldvai csángómagyarok története. In: „Megfog vala apóm szokcor kezemtül...” Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. Tánczos Vilmos 1999. A moldvai csángók lélekszámáról. In: Csángósors /nyest : Nyelv és Tudomány folyóirat/ [Előző rész: Erdély.ma, 2015. febr. 6. Csángók – Magyar aranykor Moldvában/ Erdély.ma 2015. február 26.Csángók – Szűk esztendők – Moldva a 17-18. századbanMoldva 16. századi aranykora után sötét évszázadok következtek: háborúk, nélkülözés, járványok. A moldvai magyarok elveszítették városi rétegüket és befolyásukat a fejedelmi udvarban. Annak ellenére elszigetelődtek a Kárpát-medencei magyarságtól, hogy a mai csángók őseinek nagyobbik része a 18. században telepedett Moldvába. A csángókról szóló sorozat előző részéből kiderült: egyáltalán nem mindig voltak olyan sanyarú helyzetben, amilyennek sorsukat a kutatók a 19–20. században megismerték. A 15–16. században polgárok, módos gazdák is szép számmal voltak közöttük, és többen jelentős befolyással bírtak a moldvai vajdák udvarában. A 16. század történeti változásai azonban már előrevetítették azokat a bajokat, amelyek később gyökeresen megváltoztatták a moldvai magyarság életét: a háborúk, a nyomukban járó ínség és betegség és a magyar történelem szerencsétlen fordulatai, és ekkor kezdődött elszigetelődésük is a Kárpát-medencei magyarságtól. A sötét 17. század A moldvai fejedelem ugyan már a 16. században adózott az Oszmán Birodalomnak, de ez nem mentette meg attól, hogy területét a törökök többször is földúlják. A 17. században vált viszont igazán tragikussá a fejedelemség sorsa: a század közepén nemcsak krími, hanem havasalföldi, orosz és erdélyi seregek felvonulási területe volt. A Bécs ellen fölvonuló tatárok elől 1682-ben a fejedelemség népének kétharmada menekült el Lengyelországba vagy Erdélybe, közülük nem mindenki tért később vissza, amikor a karlócai béke (1699) után békésebb időszak következett el Moldva történetében. Mindez természetesen Moldva minden népét egyformán érintette. A moldvai magyarság életében azonban ettől eltekintve is változás történt. Moldván belül kialakult egy korábban nem jellemző kelet–nyugati irányú migráció: az emberek a tatár betörésektől többet szenvedő síkságról a Kárpátok keleti lábaihoz költöztek. A 17. század közepétől egyre kevesebb magyar előkelőt találunk a fejedelmi udvarban, s az is különösen a magyarokat és a szászokat érintette érzékenyen, hogy a tatárok leginkább a mezővárosokat pusztították el, hiszen ezek lakói elsősorban ők voltak. Nemcsak a mező-, hanem a bányavárosok magyar és szász lakossága is kipusztult a háborúk és a járványok következtében, ezzel eltűnt a moldvai magyar városi polgárság, az iparosok, kereskedők és bányászok. A városok pusztulásának az ipar és a kereskedelem látta kárát, s a moldvai magyarok gazdálkodása szinte kizárólagosan a mezőgazdaságra szűkült. De a földművelés és az állattenyésztés is visszaesett, az emberek a háborús időkben nem mertek vetni, a nép nemcsak elszegényedett, hanem éhínség is dúlt, s gyakoriak voltak a járványok. A század közepén, 1646-ban Marcus Bandinus marcianopolisi érsek, Moldva egyházi felügyelője készített részletes jelentést moldvai egyházlátogatásától. Jelentéséből kikövetkeztethetően a katolikus lakosság falvainak korábban összefüggő láncolata a század közepére megszakadt, két tömbben éltek Románvásár, illetve Bákó vidékén. A század második felében aztán még ez a katolikus népesség is tovább fogyott: előfordult, hogy a tatárok elől egész falvak menekültek Erdélybe. A moldvai katolikusok száma az 1690-es évekre 3000 főre esett vissza. A szászok asszimilációja miatt ez a szám gyakorlatilag azonos Moldva magyar nyelvű népességével, s kb. az összlakosság 2–2,5 százaléka. A moldvai magyarság önazonosságának, etnikai tudatának legfontosabb összetevője a 17. században már egyértelműen vallása volt. Ez nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ortodoxokkal közös településen csakis elkülönült falurészekben éltek, hanem abban is, hogy nem házasodtak velük. Gyerekeiket inkább hagyták megkereszteletlenül, mint hogy pópával kereszteltessék meg. A szászok a század végére gyakorlatilag asszimilálódtak a magyarsághoz vagy a románsághoz, s ezzel Moldva egyetlen katolikus népessége a magyar maradt. Ebben az időben vált szinonimává a magyar és a katolikus: azaz a katolikus papot akkor is magyar papnak nevezték, ha lengyel vagy olasz volt. Éppen ebből a tényből – azaz hogy az etnikai identitás legfontosabb komponensévé a vallás vált – fakadóan kaptak különös jelentőséget azok a kedvezőtlen folyamatok, amelyek a moldvai magyarság egyházi életében már a 16. században megkezdődtek, s a 17. században tovább erősödtek – a sorozat egy későbbi részében visszatérünk majd erre. A 17. század tehát fordulópont a moldvai magyarság életében: ekkor alakult ki az a szinte a 20. század végéig jellemző állapot, hogy a moldvai magyar gazdasági élet színtere csaknem kizárólag a mezőgazdaság. Ekkor kezdődött a lakosság nélkülözése, ekkor kezdett konzerválódni a népi kultúra. Ebben a korszakban kereshetjük a csángók 20. századi identitásának gyökereit; ekkor vált az asszimiláció legfőbb színterévé a hivatalos egyházi élet. S mindez nem kis mértekben annak következményeképpen alakult így, hogy ekkor szakadt meg szinte teljesen a moldvai magyarság kapcsolata Magyarországgal. A második nagy betelepedési hullám Az elszigetelődés az egykori anyaországtól annak ellenére erősödött, hogy – mint korábban volt szó róla – székelyek folyamatosan telepedtek át Moldvába, s ez a 17. században folytatódott, sőt Erdélyben több ízben is rendelettel tiltották meg a Kárpátokon túlra települést. A korábban is folyamatos székely kivándorlás az erdélyi járványok, éhínség és a korábban kollektív nemességet birtokló székelység belső társadalmi struktúrájának megváltozása miatt a 18. század elején tovább erősödött. A század utolsó harmadában viszont olyan nagy tömegben érkeztek székelyek Moldvába, hogy teljesen átrajzolták a moldvai magyarság települési, nyelvi, néprajzi térképét. Ezzel a kitelepedési hullámmal érkezett Moldvába a mai csángók őseinek – a 14. században idetelepült mezőségeiek mellett – másik nagy csoportja. A kivándorlás legfőbb oka a székelység egy részének elszegényedése mellett a székelység korábbi jogainak csorbítása volt. Egyik közvetlen kiváltó oka pedig az a vérengzés, amelyet az osztrák hadsereg hajtott végre 1764. január 7-én: a „madéfalvi veszedelem” néven hírhedtté vált tömegmészárlás. Mária Terézia 1762-ben székely határőrség szervezését rendelte el, de a szabad székelyek nem vállalták a sorozást, közülük sokan vándoroltak Moldvába már 1762-ben és 1763-ban. 1763 decemberében a rekrutálást szervező Siskovics altábornagy elől a férfiak elmenekültek, és Madéfalva környékén gyűltek össze. 1764. január 7-én hajnalban azonban a császári csapatok megtámadták őket, és több százat lelőttek közülük. Ezt az öldöklést emlegetik az évszámot is magában rejtő SICULICIDIUM néven. Ezt követően ezrek menekültek a Kárpátok túloldalára: a kivándorlók jelentős része önálló falvakban telepedett le – ekkor keletkeztek a ma székelyes csángó falvakként számon tartott települések –, többnyire a mezőgazdasági művelésre kevéssé alkalmas, de állattartásra, erdőgazdálkodásra is megfelelő vidékeken. Más részük viszont Bákó környékén, már meglévő magyar falvakban telepedett le. Erre a területre, főképpen a Szerettől keletre lévő falvakba nemcsak nyugatról, a székelységtől, hanem északról, a Románvásár környéki moldvai magyarságtól is érkeztek telepesek ebben az időben. Kisebbik részben az északi csoport népszaporulatának, túlnyomórészt pedig a székely megtelepedésnek a következménye, hogy a moldvai katolikusok száma a 18. század közepén följegyzett 5500-ról a 19. század elejére 21000-re szökött föl. A 18. század végén még egy, a moldvai magyarokat közvetlenül érintő átrendeződés történt: a madéfalvi vérengzés után Moldvába menekült székelyek egy részét a Habsburgok Hadik András gróf javaslatára a törököktől frissen megszerzett Bukovinába költöztették, így jöttek létre az 1770-es, 1780-as években a bukovinai székely falvak, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts és Fogadjisten. A 18. századi székely migrációval lezárult a mai moldvai csángó etnikai csoport előzményének kialakulása. Dialektusában és kultúrájában ekkor még világosan elkülönült egymástól a két komponens, a nem-székely és a székely, a Bákó környéki vegyes falvakban azonban hamarosan egyfajta kiegyenlítődés kezdődött a két nyelvjárás és a két kultúra között, úgy, hogy a folyamatban a székely elem játszott és játszik domináns szerepet. A ködös 18. század A székely migráción túl nem is nagyon tudunk mást a moldvai magyarok 18. századi történetéről. Jelentős változások sem gazdasági, sem társadalmi, sem egyházi vonatkozásban nem történtek a csángók életében. Ettől az időszaktól kezdve érvényesnek mondható Mikecs Lászlónak az a megállapítása, hogy ennek az etnikai csoportnak azért nincs tovább története, mert nincsenek olyan „életeseményeik”, amelyekből a későbbi történetírók a történelmet írni szokták: nincsenek csatáik, de még uraik vagy a krónikaírók figyelmét fölkeltő vezetőik sem, a történész itt, mint Mikecs fogalmazott, a „külső események nélküli csupasz néppel került szembe”. Ebből adódik, hogy a moldvai magyarságról ettől kezdve nem is igen tudunk az egyházi följegyzéseken kívül más forrásból semmit, mindaddig, amíg a „csupasz nép” nem kerül a történelemalkotók érdeklődésének homlokterébe: az 1930-as évekig. Nem tudjuk például, hogy a Moldva történetében a 18. században bekövetkezett nagyon jelentős változások – az ismétlődő orosz–török háborúk, a fanarióta fejedelmek uralkodása – hogyan érintették a moldvai magyarságot. Pedig ezek az események húsba vágóan érintették Moldvát. Dimitrie Cantemir (1710–1711), a tudós moldvai fejedelem – akinek egyébként a moldvai magyarok falvainak igen részletes leírását köszönhetjük – az orosz–török viszálykodás során Nagy Péter cárral kötött szövetséget, s miután a háborút a törökök nyerték, a szultán ettől az időszaktól kezdve igyekezett a portához hű fejedelmeket találni Moldva irányítására. Ezek Isztambulból, görög tisztviselők közül kerültek ki, nevüket isztambuli lakónegyedükről, Fanarról kapták, fanariótáknak nevezték őket. Uralkodásuk alatt Moldva sokat veszített korábbi viszonylagos függetlenségéből. A 19. század első harmadában Magyarországon következtek be olyan meghatározó események, amelyek véglegesen elszakították még az újonnan érkezett székely csoportokat is a Kárpátok nyugati oldalán élő székelyektől, és persze a Kárpát-medencei magyarság többi részétől is. Ez a két, egymással szoros összefüggésben lévő meghatározó változás a reformkori magyar nemzeti identitásnak, s a nemzeti identitás egyik legfontosabb szimbólumának, a sztenderd nyelvváltozatnak (korabeli szóval: a nemzeti nyelvnek) a kialakulása volt. Irodalom Benda Kálmán 1989. Moldvai csángó-magyar okmánytár 1467–1706. I–II. Domokos Pál Péter. 1987. A moldvai magyarság. Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46. Mikecs László (1941/1989). Csángók. Sándor Klára nyest.hu Erdély.ma 2015. március 12.Csángók – A csángók a román nemzetállambanA csángók történelmi vesszőfutása nemhogy nem ért véget a 18. században, a román nemzetállam megszületése csak rontott helyzetükön. Az asszimiláció mégis a 20. században vált igazán brutálissá: a katolikus egyház és a román állam egyesült erővel igyekezett végleg elrománosítani a csángókat. A moldvai csángók történetének legelső szakasza, és a kezdeti, szerencsés évszázadok áttekintése után – a rövid „újévi különkiadás” előtt – a 18. század végénél fejeztük be a csángók történetének rövid összefoglalását. Pontosabban azzal, hogy erről a korszakról, amikor Moldvát az isztambuli görög tisztviselők, a fanarióták közül kikerülő fejedelmek irányították, a csángók vonatkozásában keveset tudunk. A 19. századból már több adatunk van a csángók történetéről, de sok jót, hasonlóan a megelőző két évszázadhoz, ez a korszak sem tartogatott számukra. A román állam megalakulásától 1920-ig 1821-ben a román vajdaságokban fölkelés robbant ki a törökök ellen, s bár a fölkelést leverték, a fanarióták korszakának mégis vége szakadt. 1821-től kezdve a Porta ismét a helyi előkelőségek közül nevezte ki a fejedelmeket, s a török függőség más vonatkozásokban is jelentősen gyengült: a török hatalom a fejedelmek kinevezésén kívül tulajdonképpen csak az adófizetésre korlátozódott. A két vajdaság, Havasalföld és Moldva egyesülésének első fázisa az volt, hogy 1831-ben mindkét fejedelemségben elfogadták az ún. Szervezeti Szabályzatot, amely később csaknem három évtizeden át közös alkotmányukként működött. 1859-ben mindkét fejedelemségben Alexandru Ioan Cuzát választották uralkodónak, ő egyesítette Havasalföldet és Moldvát Románia néven. Cuza polgári reformokat vezetett be: véghez vitte a jobbágyfelszabadítást, szekularizálta az ortodox kolostorok vagyonát, kötelezővé tette a közoktatást. Ebben az időben, 1860-ban, illetve 1864-ben alapították a jászvásári és a bukaresti egyetemet. 1878-ban a törökök végül elismerték Románia függetlenségét, 1881-ben pedig Románia királysággá alakult. Cuza reformjai próbáltak ugyan segíteni az ország gazdasági helyzetén, fejlődni kezdett az ipar és a külkereskedelem, és megszűnt a jobbágyság, de a földbirtok túlnyomó része nagybirtokosok kezén maradt. Így a parasztok kénytelenek voltak bérelni földjüket, s ez csak jogi szempontból különbözött a korábbi jobbágyrendszertől, tényleges változások sem a mezőgazdaság szerkezetében, sem az emberek életkörülményeiben nem történtek. Ezek a történeti események és gazdasági következményeik csaknem azonos mértékben érintették a csángókat és Moldva más népeit. Kulturális következményeik azonban nem. A 19. század elején Európa számos országában lezajlott nemzetté válási folyamat az „egy ország – egy nemzet” eszme jegyében többnyire a korábbinál rosszabbra fordította az országon belül élő nemzeti kisebbségek sorsát. Ez történt a csángókkal is: a 16. század két rövid periódusát kivéve, amikor Nyúzó István (1551–1552), illetve Rettenetes János (1572–1574) volt a vajda, a 19. század előttről nincs adatunk arra, hogy a moldvai állam üldözte volna a területén élő magyarokat, akkor sem, amikor korábbi (a 14–16. századig tartó) befolyásuk megszűnt. A 19. században kezdődött az a nyílt asszimilációs politika, amely napjainkra csaknem teljesen beolvasztotta a románságba a csángókat, s melynek legfőbb végrehajtója – meglehetősen sajátos módon – mindvégig a katolikus egyház volt. Erre érdemes lesz egy későbbi írásban bővebben visszatérnünk. Az asszimiláció azonban más területeken is érvényesült. A 19. század végén épült ki Romániában az elemi iskolák hálózata, ennek megszervezésekor szóba sem került, hogy a csángók anyanyelvükön tanulhassanak. Az iskolákba román, lehetőleg ortodox vallású tanítókat helyeztek, s mivel a gyerekek nem tudtak románul, a „tanulás” kínkeservesen ment. Ezért vagy nem jártak iskolába, vagy tanítójuk tanult meg magyarul – de ha ez kiderült, az ilyen tanítót állásából elhelyezték. A csángókat a homogenitásra törekvő román állam megpróbálta módszeresen „eltüntetni” azzal, hogy románként kezelte őket. Ezt az elvet követve torzították el az 1930-as népszámlálási adatokat annak érdekében, hogy a moldvai katolikusok minél nagyobb számban legyenek román nemzetiségűként kimutatva. A népességnyilvántartás szintén asszimilációs eszközzé vált: a csángó neveket vagy a román fonetikának megfelelően írták át, vagy lefordították románra, esetleg új, „román hangzású” névvel helyettesítették. 1857-ben hiába választották képviselővé a szabófalvi Rab Jánost, arra való hivatkozással, hogy nem ortodox, nem kerülhetett a nemzetgyűlésbe. A „nem ortodox keresztény” megjelölés Moldvában elsősorban a csángókra vonatkozott: ekkor a magyar és a katolikus Moldvában már jó ideje azonos jelentésű. Nagy-Románia megalakulásától Ceauşescuig Románia életében a következő legjelentősebb változás Nagy-Románia megalakulása volt. A Magyarországot sokkoló trianoni döntés, ahogyan Mikecs László fogalmazott, „a csángók sorsának nagy pillanata” lehetett volna. Egy országba került Erdély és Moldva, megszűntek a határok az egykori és a moldvai haza között, oldódhatott volna az elszigeteltség, és elképzelhető lett volna, hogy az erdélyi magyarság a csángók jogaiért is elkezd harcolni. Mindez azonban nem következett, nem következhetett be. A magyar revíziótól való egyre erősödő félelemben a román államnak éppen elég gondja volt az erdélyi magyarsággal, nem akart még Moldvában is magyarokat látni. Nemcsak őshonosnak számító lakosságot, hanem kutatókat, érdeklődőket sem: a Moldvában gyűjtő néprajzosokat sokszor titulálták revizionista kémnek. Veress Sándor 1930-ban egész Moldvára kiterjedő bukaresti engedéllyel gyűjtött népdalokat, de hivatalos papírjai ellenére folyamatosan letartóztatástól tartott. Lükő Gábor elsősorban a román népélet tanulmányozására utazott Moldvába, de 1933-as útja alkalmával revíziós propagandistának bélyegezték és kiutasították az országból. Az erdélyi, tehát román állampolgár Domokos Pál Péternek az 1930-as években álruhában kellett Moldvát járnia, a szintén erdélyi Mikecs László pedig már egyáltalán nem tudott terepre menni. Baumgartner Sándor, a jászvásári teológia tanára látta azt a csendőröknek szóló utasítást, amelynek megfelelően minden kíváncsiskodó magyart ki kell utasítani a csángó falvakból. A csángók asszimilálása továbbra is elsősorban a katolikus egyház hathatós közreműködésével zajlott, sőt, még a korábbinál is erőteljesebben és kíméletlenebbül. A második világháború után az új román államban sem vált a csángók élete könnyebbé. Mivel kevés volt a szétosztható birtok, a földreform az etnikailag vegyes területen többnyire a kisebbségi csoportok kárára zajlott: a csángók jogok földigénye többször nem teljesült. Ugyanakkor viszont Petru Groza miniszterelnöksége idején megvalósulni látszott az, amiben Mikecs László korábban reménykedett: az erdélyi magyarságot képviselő Magyar Népi Szövetség a moldvai magyarság érdekeinek képviseletét is megkísérelte fölvállalni. 1947 őszén magyar iskolákat kezdtek szervezni, az oktatás néhány hónappal később indult. A Román Kommunista Párt két okból is támogatta a MNSZ kezdeményezését: egyrészt úgy gondolták, hogy az írástudás terjesztésével a csángókat ki lehet vonni a katolikus egyház befolyása alól, másrészt úgy vélték, hogy az iskolákon keresztül hatékonyabb propagandamunkát végezhetnek. 1953-ig mintegy 40 magyar tannyelvű iskola és óvoda működött rövidebb-hosszabb ideig, körülbelül 120 pedagógussal. A moldvai pedagógushiány megszüntetése érdekében 1951–1952-ben nyolchónapos székelykeresztúri gyorstanfolyamra iskoláztak be 25 csángó fiatalt, de mire megkapták a diplomájukat, addigra jórészt megszűntek a magyar iskolák. Nagy igény nem mutatkozott rájuk: a szülők ugyanis nem szívesen íratták be gyerekeiket ezekbe az iskolákba. Az épületek sokszor alkalmatlanok voltak a tanításra, gondot jelentett fűtésük, nem volt elegendő tankönyv. Az erdélyi tanítók egy része száműzetésnek érezte Moldvába helyezését, sokan képesítetlenül kerültek oda. Egy részük nem tudott románul, és ezt a falusiak nem nézték jó szemmel; voltak, akiknek erkölcseire, magatartására panaszkodtak. Másrészt az iskolákat a Népi Szövetség kezdeményezte, ez az emberek tudatában szorosan kapcsolódott az új rendhez, az új ideológiához, ezzel együtt a kommunista ateizmushoz. A mélyen vallásos csángók nem voltak hajlandók gyerekeiket a szerintük istentagadó tanítók kezére adni. Ebben nagy szerepük volt papjaiknak, akik a magyart egyszerűen „az ördög nyelvének” kiáltották ki. Éppen ezért a szülőket rendszeresen meg kellett győzni arról, hogy nem kerülnek pokolra azért, mert gyermeküket magyar iskolába íratták. A Népi Szövetség más módon is igyekezett kapcsolatot teremteni a moldvai magyarokkal. A moldvai falvakban is sorra alakultak szervezetei, 1948-ban például jelentős segítséget nyújtott ahhoz, hogy a csángók részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Az iskolákat aztán végül mégsem az érdektelenség és ellenségesség miatt zárták be, hanem a Sztálin halála után megváltozott román kisebbségpolitika miatt. Az 1953/54-es tanév elején néhány kivétellel Moldva valamennyi magyar tannyelvű iskoláját megszüntették, és 1953-ban „feloszlatta magát” a Népi Szövetség is. Az 1950-es évek közepén átmenetileg enyhült az asszimiláció szorítása, és 1956-ban elkezdték töredékesen újraszervezni a magyar oktatást. 1959-ben azonban végérvényesen megszüntették a moldvai magyar tannyelvű oktatást. Csángósors a Kárpátok Géniusza uralkodásának idején Románia már az 1950-es évek közepén önálló, „nemzeti utat” követett a „szocializmus építésében”, s a nemzeti ideológia Ceaușescu uralomra jutásával méginkább fölerősödött. A csángók anyanyelvének sorsa ezzel még az 1930-as években tapasztaltaknál is rosszabb lett. A változatlanul erős egyházi elnyomás ugyanilyen erőteljes állami elnyomással egészült ki. Továbbra is alkalmazták a népszámlálások manipulálását: az 1948-as cenzus például Moldvában mindössze 6600 magyart mutatott ki, noha ez volt az az időszak, amikor egymás után nyitották a magyar tannyelvű iskolákat. Ugyanezt a technikát alkalmazták az 1977-es és az 1992-es népszámláláskor is. Az 1950-es évek közepét megelőzően az erdélyi kutatók széles körű etnográfiai gyűjtést folytattak Moldvában. Ezek eredményeinek publikálására azonban, néhány kivételtől eltekintve, már nem volt mód. Az 1960-as, 1970-es években a csángókról szóló napi- és hetilapcikkek elsősorban azzal foglalkoztak, hogy milyen nagy mértékben „modernizálódik” Bákó és Románvásár vidéke. Az 1980-as években már gyakorlatilag nem jelenhetett meg csángókkal kapcsolatos tudományos publikáció, viszont a román tudomány hivatalos ideológiájává vált Dumitru Mărtinaș nézete a csángók eredetéről (1985). E szerint a csángók valójában elmagyarosított románok, éppen ezért minél előbb vissza kell kapniuk „eredeti” nemzetiségüket és nyelvüket, a románt. A csángókat igyekeztek hermetikusan elzárni Erdélytől. A csíksomlyói búcsúra utazókat megverték, megfélemlítették. Volt, akit azért figyeltettek és zaklattak folyamatosan, mert Erdélyben táncház-találkozókon vett részt; egy öreg deákot (vallási vezetőt) kémkedéssel vádoltak meg, s a házkutatás után a Securitate az idős ember magyar lakodalmas verseket tartalmazó füzetét és 19. századi magyar énekeskönyvét vitte magával. Kallós Zoltánt koncepciós perben elítélték, az akkori bukaresti magyar nagykövet szerint egyértelműen politikai motivációból, különösen csángó kutatásai zavarták a hatalmat. Kallóst a nyugati emberi jogi szervezetek és a média tiltakozására végül kiengedték, de az 1980-as években tovább erősödött a magyarországi és erdélyi kutatók, látogatók addig is gyakorolt zaklatása, akár bántalmazása. A romániai fordulatot megelőző évekre Moldva lényegében bezárult a magyarok előtt. Politikai képviseletről, anyanyelvi oktatásról ilyen körülmények között szó sem lehetett. 1945 és 1989 között mindössze egyszer, 1973-ban jutott el a hivatalos magyar diplomácia Bákó néhány falvába. A bukaresti magyar nagykövetség három munkatársának beszámolója nyomán a nagykövet ugyan ijesztőnek ítélte az asszimiláció erőszakosságát, mégis úgy vélte, hogy a csángókkal kapcsolatban semmiféle kérdést nem kívánatos hivatalosan fölvetni a román államnak. A magyarországi és az erdélyi ellenzéki csoportok tettek néhány kísérletet arra, hogy fölhívják a pápa és a világ figyelmét a csángók jogfosztottságára, de próbálkozásaik nem keltettek visszhangot. A csángókat tehát még azok a kisebbségi jogok sem illették meg soha, amelyeket a szocialista Románia többi kisebbsége úgy-ahogy megkapott. Szakirodalom Mărtinaş, Dumitru: Originea ceangăilor din Moldova. 1985. Mikecs László: Csángók. 1989 Szász Zoltán. A románok története. 1991. Vincze Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás? 2004. Sándor Klára nyest.hu Erdély.ma 2015. április 21.Két ősrégi magyar víznévA havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent. Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik. Székely nyomok Prahova megyében Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok. Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja. A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást. Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak) Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak. Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu. Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar -gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza. Sibiciu: Szépügy Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást. A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne. A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel. A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg. Legkésőbb 10–11. századi névadás Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre? A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak... Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet. Sántha Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2016. február 16.Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!"Moszkva Erdély elrománosításával vádolta meg Romániát. Még mindig tabu, mi történt 1944-1945-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe. Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest „sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak” nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944-45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16. és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944. októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet visznek el a Szovjetunióba kényszermunkára. Ezekről a történetekről sokáig nem beszéltünk, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? – Nyilván nem akarta érteni Bukarest, itt arról van szó, hogy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ez egy olyan téma, amellyel nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Oda jutottunk hetven évvel a történtek után, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal lehet ujjal mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben. Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? – A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a Szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Románia hamarabb lépett, mint Magyarország, 1944. augusztus 23-tól már nem ellensége a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben. Ezzel szemben Magyarország még ellenség. Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, az Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Uz-völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. Itt kerülnek tehát először konkrét ellenállásba úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Idegen területen vannak, ahol ellenséges lakosság lehet, és fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, aki a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, ezért a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, ezért az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amit nagyon gyorsan meg kellett oldani. Ezért van az, hogy már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdi a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. A magyar elhurcolás rögtön a frontátvonulás után zajlik le, sőt, vannak olyan esetek is, hogy átment a front a falun, és már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez a begyűjtés sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomravezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. A listákat Bukarestben állították össze, úgy, hogy az észak-erdélyi magyarságnak azt az értelmiségi rétegét érintette, amely az 1940-44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt: így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángó kutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségi emberek is, akik meghatározóak lehettek a következő értelmiségi generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével. Elősegíteni azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon, és a szétbomlás felé menjen. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, de ennél sokkal több volt. Hogyan viszonyult a román hatóság illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? – A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy “casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudott volna elégtételt venni, mint a magyarságon. Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe a magyarok ellen a román sajtóban. Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy állt hozzá, hogy eljött az idő a bosszúra. Sajnos nagyon kevés ember volt, aki toleránsabb nézőpontból tekintve a kérdést, arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék meg, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. “ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó román kisebbség élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingjének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondva, hogy magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáló esetek voltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Sokan úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, és 1944-ben, amikor fordult a kocka, akkor a románok akartak elégtételt venni. Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt van a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el, abból a városból, amelynek az összlakossága a frontátvonulás után 73000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondjuk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. Más okai is voltak a deportálásoknak, szovjet tekintetben az egyik ilyen ok a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik ok, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal járult hozzá a háborús győzelemhez, és a nyugati területei az országnak holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kéz kellett. Tehát munkaerőként is számítottak erre a többezer emberre. Hogyan zajlott le az elhurcolás, és honnan vittek el több embert? – Ahol hosszabb időre megállt a front és megakadt az előrenyomulásban a szovjet hadsereg, ott több embert hurcoltak el, ahol hamarabb sikerült átjutni, ott kevesebb embert szedtek össze, de mindenünnen vittek el embereket. Tordáról (a tordai csatában egy hónapig fenntartják a kisebb magyar alakulatok a szovjeteket) hétszáz magyar embert vittek el, abból a városból, amelynek a magyar lakossága 7300 fő, ott szó szerint megtizedelik a magyar lakosságot! Összesen minimum 20 000 magyar embert vittek el Észak-Erdélyből, de ez csak nagyon óvatos becslés. Valószínűleg ennél többen lehettek, akiket civilként foglyul ejtettek. Elhurcolási hullám még Székelyföldön volt, itt körülbelül 6-7000-re tehető azoknak a száma, akiket elvittek, a legtöbbet a Csíki medencéből, elsősorban a hágókon való küzdelmek után következett ez be, s ahogy átjutnak ezeken a szorosokon, végigvonultak Al- és Felcsíkon, ekkor összegyűjtöttek vagy 3000 embert. Körülbelül ugyanennyire tehető a partiumi elhurcolások száma is, ahol a debreceni páncélos csata állította meg a szovjet hadsereget, s járult hozzá, hogy erről a környékről nagyobb arányban vigyenek el embereket. Az elhurcolásokkal kapcsolatban el kell mondani, hogy a bűnhődés sok esetben nem volt összhangban a bűnnel, mert nagyon sok olyan embert vittek el, akik teljesen ártatlanok voltak. Én magam is több olyan interjút készítettem, ahol a 14 éves gyermeket felküldik az óvóhelyről a lakásba, a szovjet járőr összeszedi, és elviszik négy évre Szibériába. Nagyon sok volt a 18 év alatti diák, aki Szibériában, a lágerekben nő fel, szörnyű körülmények között. Amikor elfogytak a listák, akkor már azt vittek el, akit értek. Először a törvényszék fogdájába vitték az embereket, és húsz embert is bezsúfoltak egy három személyes cellába, majd hajnalonként, hogy ne legyen nagyon feltűnő, a Tordai úton kísértek fel több száz főt és indítottak el Torda irányába gyalogosan. Azért úgy, mert a visszavonuló német csapatok berobbantották a kolozsbósi alagutat és felszaggatták a vasúti síneket, így a vasútvonal használhatatlan volt. Tordán bevagonírozták őket és Aranyosgyéresen keresztül Brassó, Focşani, Iaşi irányában a Szovjetunióba vitték. 1944. decemberéig mind a 20-25 ezer észak-erdélyi magyart elviszik a Szovjetunióba. Hogyan kerülnek haza ezek az emberek? – Van, akinek hamar sikerült hazajönni, például akik szovjet szempontból “hasznavehetetlenek” voltak, mert nem tudtak dolgozni. Őket az első transzporttal hazaküldik, közvetlenül a háború befejezése után, de közülük sokan nem érnek haza, mert már a vonaton meghalnak az elgyengülés és a betegségek miatt. A többséget viszont kinn tartották évekig, az utolsók csak 1953-ban jutottak haza, Sztálin halála után. Az egyik túlélő elmesélte, hogy az utcáról szedték össze, s amikor megpróbált elszaladni, akkor a géppisztolyból kilőtt sorozattal ijesztették meg és kényszerítették vissza a sorba. 16 éves volt akkor, és kilenc évet töltött a Szovjetunióban. A németek deportálása miben különbözött a magyarokétól? – A németek deportálása már más kontextusban zajlott le. A németeket úgy vitték el, hogy a románoknak 300 000 embert kellett biztosítani a Szovjetuniónak kényszermunkára. Persze ezt nem így mondták, jóvátételi munkának nevezték, amiért Románia részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. Ekkor nem a románokat küldték, hanem a németeket, a „fasisztákat”, ahogy nevezték, akiket meg kellett büntetni. Ezek a „fasiszták” 16-17 éves lányok és fiúk voltak 1945-1946-ban. Körülbelül 90-100 ezer németet vittek el 1945. januárjában. A bánsági svábok közül több mint 50 ezer embert hurcoltak el, a besztercei szász területekről és a szebeni szászok közül is rengeteget, és 15 ezer embert elhurcoltak az akkor már nagyon elmagyarosodott szatmári sváb közösségből is. Így kerültek ki a németek és azok, akiket „németeknek” neveztek, a szovjet lágerekbe. Nagyon sokat csak a németes hangzású neve miatt vittek el. A németek esetében tehát jóval szisztematikusabb volt a begyűjtés, és nem a partizántevékenység volt az ürügy, hanem munkáskézre volt szüksége a Szovjetuniónak, ezért ekkor már lányok is bekerültek a transzportba. Amíg a magyarok esetében elsősorban a férfiakat vitték el, addig a németek esetében egész családokat deportáltak, sőt terhes nőket is, voltak olyan esetek, hogy ott szülte meg a gyermeket a lágerben. Amíg a negyvenes évek elején Erdély valóban egy multietnikus környezet volt, ez mostanra teljesen megszűnt, és ez a második világháború végén kezdődött. 1944-ben elvitték a zsidókat, 1945-ben deportálták a németeket. Így ma már lehet nyugodtan német államelnöke Romániának, mert németek már nincsenek. Én őszintén félek attól, hogy néhány évtized múlva magyar államelnöke lesz az országnak… Mert az azt fogja jelenteni, hogy mi már nem vagyunk, vagy legalábbis politikailag is jelentéktelen a maradék, összezsugorodott magyar közösség. Mint tudjuk, magyarok ma már egyre kevesebben vannak Romániában, maradtak a románok és azok a romák, akik még nem románosodtak el. Erdély hajdani etnikai sokszínűsége tehát elveszett. Az 1944 novemberében bevezetett szovjet katonai közigazgatás a magyar emlékezetben mintha pozitívként maradt volna meg. Mi az oka ennek a kettős emlékezetnek, hiszen a szovjetek voltak azok, akik alig egy hónappal azelőtt még deportálták az embereket? – Az 1944 őszi események mindenkit pánikszerűen érintettek. 1944 késő nyara volt a pánik csúcsa. Az erdélyi magyarok érezték, hogy a románok átállásával nagyon nagy a baj. A frontátvonulás, az atrocitások és a deportálások is viszonylag gyorsan lejártak, és kezdett visszatérni a normális élet. A szovjet megszálló alakulatok számára elsődleges cél volt, hogy lecsillapítsák a kedélyeket, ezért is parancsolták ki a román adminisztrációt, amely a szovjet hadsereg mögött érkezett. Először Kolozsvárról október 15-én, alig négy nappal a bevonulás után, Kolozsvár város parancsnoka visszautasította a román adminisztráció bevonulási kérelmét, és a román hivatalnokoknak el kellett hagyniuk a várost. Az ő közbenjárására, de szovjet felsőbb utasításra is, Malinovszkij marsall egy hónappal később elrendelte, hogy egész Észak-Erdélyből tűnjön el a román adminisztráció. A magyar fél ekkor úgy érezte, hogy a Szovjetunió megmentette őt a románoktól, és esély van arra, hogy ne kerüljön az egész terület Romániához, mert ne feledjük el, hogy a szeptemberi fegyverszüneti egyezmény úgy hangzott, hogy „Erdély vagy annak nagyobbik része adassék vissza Romániának”. A Szovjetunió nagyon okosan taktikázott, és nyitva hagyta a kérdést. A magyarság nagyon reménykedett abban, hogy a Szovjetunió mégsem fogja hagyni a helyzetet teljesen eldurvulni, és a szovjetek is úgy állították be magukat, hogy felszabadítóként érkeztek az országba. Néhány hónapig a magyarok azt hitték, hogy ha a szovjet árnyékban baloldali orientációt vesznek fel, jobb fényben tűnnek fel a Szovjetunió előtt, és ez a béketárgyalásokon segíteni fog abban, hogy megmaradjon Erdély egy része magyar területként. Ebben nagyon komolyan kezdtek hinni, sőt, volt egy másik vonulat is, amelyik azt mondta, hogy hátha elérhető egy magyar-román, svájci mintára szerveződő, önálló Erdély. A Szovjetunió ugyanis – mint ahogy Tofik Iszlamov levéltári kutatásaiból is tudjuk – egy ideig, 1943. decemberéig ezzel a gondolattal is játszadozott, hogy Magyarország és Románia közé kellene egy ütköző állam, így a Szovjetunió rovására egyik sem tudna megerősödni, és mindig sakkban tartanák egymást. Ezt a szovjet propaganda nem is titkolta, és ez eljutott Erdélybe, így sok baloldali orientációjú értelmiségi kezdett ebben gondolkodni. 1944. november 14-től 1945. március 6-ig abban reménykedtek, hogy hátha sikerül etnikai megegyezésre jutni a románok és a magyarok között, s ne feledjük el, hogy akkor csak Észak-Erdélyben 1 millió 300 ezer magyar élt, az egy más etnikai közeg volt, akkor még lehetett beszélni román-magyar Erdélyről. Amikor a Groza-kormány hatalomra került, Románia hivatalosan is baloldali orientációt vett fel, méghozzá jóval korábban, mint Magyarország. Románia kezdett szebb fényben feltűnni Moszkvában, és a bukaresti kormányzat is inkább kommunistává vált, csak hogy Észak-Erdélyt megkapja, ezért, amikor márciusban Petru Groza hatalomra kerül, a Szovjetunió Románia javára dönt. Ekkor több szempontot is figyelembe vettek: a románok megígérték, hogy lemondanak Besszarábiáról és Észak-Bukovináról, cserébe viszont kérik Észak-Erdélyt. Ezért volt olyan nagy csalódás, amikor márciusban újra bevonult a román adminisztráció, és kiderült, hogy egész Észak-Erdély újra a románoké lesz. Talán emiatt is utólag még szebb fényben tűnik most fel az a pár délibábos hónap, ami az erdélyi köztársaság időszakát jelentette 1944. novembere és 1945. márciusa között. Simon Mária Tímea. Transindex.ro 2016. február 20.„Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!” (2)Még mindig tabu, mi történt 1944–45-ben: a románok tudtával és segítségével hurcoltak el több ezer németet és magyart szovjet lágerekbe. Moszkva a múlt héten a második világháború történetének meghamisítási kísérletével vádolta meg Romániát. Az orosz külügyi szóvivő, Maria Zaharova Erdély elrománosítását is szóvá tette. Oroszország álláspontját egy, az erdélyi szászok 1945-ös deportálásáról szóló bukaresti kiállítás kapcsán fejtette ki Zaharova, aki emlékeztette Romániát, hogy a Szovjetunióba elhurcolt erdélyi szászok és magyarok listáját román köztisztviselők állították össze, és ezt arra használták fel, hogy a németek és a magyarok létszámát csökkentsék a románság javára. Bukarest sajnálatosnak és nehezen összeegyeztethető összemosásnak nevezte az orosz külügyi szóvivő szavait. A második világháború története még hetven évvel az események után is sok feldolgozatlan traumát hordoz magában, amelyekről sokáig nem volt szabad beszélni, ilyen az 1944–45-ös időszak, amikor röpke egy év leforgása alatt Erdélyből több százezer embert hurcolnak el csupán származása miatt. Amíg 1944. május 16-a és június 9-e között a németek a magyar adminisztráció segítségével deportáltak több mint 130 ezer zsidót Észak-Erdély területéről, addig pár hónappal később, 1944 októberében a szovjetek a románok közreműködésével visznek el több mint 25 ezer magyar férfit. 1945. januárjában a németek is sorra kerülnek, amikor 100 ezer erdélyi németet szállítanak a Szovjetunióba kényszermunkára. Sokáig nem beszéltünk a történtekről, s a román külügy válasza azt mutatja, hogy Románia számára továbbra is a tabutémák közé tartozik ennek a korszaknak a feldolgozása. Az 1944 őszén lejátszódó eseményekkel kapcsolatban dr. Murádin János Kristóf történészt, a Sapientia EMTE tanárát kérdeztük, aki a téma egyik szakavatott kutatója. – Bukarest nem értette vagy nem akarta érteni az orosz külügyi szóvivő szavait? – Nyilván nem akarta érteni, miként bagoly mondja verébnek, nagyfejű, hiszen ami az erdélyi deportálásokat illeti, mind a két fél benne volt. Ezzel a témával nem volt ildomos foglalkozni a baráti országoknak. Mára nagyon kevés túlélő maradt, aki tudna mesélni azokról az időkről. Hetven évvel a történtek után oda jutottunk, hogy mivel a téma kikerült a társadalmi köztudatból, újra vissza lehet hozni a politikába, ezáltal ujjal lehet mutogatni egymásra, mivel az emberek előtt az igazság annyira ködbe veszett, hogy ez már nem jelent veszélyforrást. A társadalom nem fog felülbírálni ilyen politikai töltetű kijelentéseket ebben a kérdésben. – Mi történt a román átállást követően Észak-Erdélyben? – A Szovjetunió számára 1943-ig mindegy volt, hogy Magyarország vagy Románia, mind a két ország ellenség volt. A sztálingrádi csatát követően a román politikai vezetés érezni kezdte, hogy vesztésre áll a helyzet, ezért elkezdett közeledni a szövetségesek irányába. A románok mindig is ügyesebben játszottak diplomáciailag, mint a magyarok, akiknél hamarabb belátták, hogy a Szovjetunióhoz kell közeledni, és nála kell keresni a fegyverszünet lehetőségét. Ezért hamarabb léptek, mint Magyarország, így 1944. augusztus 23-tól Románia már nem ellensége volt a Szovjetuniónak, hanem szövetségese a németekkel szemben, miközben Magyarország még ellenség maradt. Ezért 1944 őszén úgy alakulnak az események, hogy amikor a Vörös Hadsereg átlépi a szovjet határokat, az első két ellenséges terület, ahová szovjet katona lép, Kelet-Poroszország és Észak-Erdély. Itt kerül először ellenséges területre a szovjet hadsereg, hiszen amikor Iaşi-nál áttörik a szovjetek a frontot, a román hadsereg átáll, így a szovjeteknek Moldván pillanatok alatt sikerült átjutniuk. Augusztus 26-án, három nappal a román átállást követően már az Úz völgyén nyomul előre a szovjet hadsereg, és megpróbálnak betörni Erdély területére. Itt szembesülnek tehát először konkrét ellenállással úgy, hogy ellenséges területen vannak, és nem a „fasisztákat” kell kiűzni a szovjet földről. Az idegen területen a lakosság fegyveres ellenállásba ütközhetnek. A Szovjetunió saját tapasztalatából kiindulva attól félt, hogy a front háta mögött partizán tevékenység alakulhat ki, amely megnehezíti az előrenyomulást Budapest és Berlin irányába. Ezt a félelmet játssza ki a román fél, amely a szovjet katonai parancsnokság és Malinovszkij marsall számára listákat állít össze, hogy kik azok a veszélyes elemek, akiket össze kell gyűjteni és el kell hurcolni, mert ezek civilbe öltözött katonatisztek, akik a front mögött lemaradva partizán alakulatokat fognak szervezni. Mivel a Szovjetunió elsődleges célja a német főváros mielőbbi elérése, a védelmi és utánpótlás vonalai szentek voltak, s az esetleges partizán tevékenység egy olyan kérdés volt, amelyet nagyon gyorsan meg kellett oldani. Már szeptemberben, az első harcok idején a román listák alapján azonnal megkezdik a begyűjtést: ekkor csak magyarokat. A magyarok elhurcolása rögtön a frontátvonulás után zajlik, sőt, vannak olyan esetek is, ahogy átment a front a falun, már aznap elkezdik begyűjteni onnan az embereket. Ez sok esetben valóban a román feljelentések és a román szomszédok nyomra vezetése, valamint a román hatóságok által összeállított listák alapján történt. Kolozsváron például Gheorghe Onişoru román konzul, valamint Aurel Milea helyi ügyvéd segítette a szovjet katonai hatóságokat. A listákat Bukarestben állították össze, figyelve az észak-erdélyi magyarság azon értelmiségi rétegére, amely az 1940–44 közötti időszakban politikai szerepet is vállalt. Így kerültek fel a listára olyan nevek, mint Vita Sándor országgyűlési képviselő, Mikó Imre jogász, magyar parlamenti képviselő, az Erdélyi Párt országos politikai főtitkára, Járosi Andor evangélikus lelkész, aki a vészkorszakban zsidókat mentett, Mikecs László történész, a csángókutatás egyik kiváló szakértője, és természetesen olyan értelmiségiek is, akik meghatározóak lehettek a következő generációk kinevelésében, így vitték el Kolozsvárról a református kollégium teljes tanári karát is. Papíron a partizán akció megakadályozása a cél, a gyakorlatban etnikai tisztogatás zajlik az értelmiség lefejezésével, elősegítve azt, hogy az erdélyi magyar közösség védtelenné váljon és a szétbomlás felé haladjon. A cél tehát elsősorban az erdélyi magyarság megfélemlítése volt, hogy az tömegesen hagyja el Erdélyt. Ezt akarták elérni a román paramilitáris egységek is, amelyek számos atrocitást követtek el a magyarok ellen, gondoljunk itt csak a jól ismert szárazajtai vagy az egeresi esetekre, persze sokkal több volt ennél. – Hogyan viszonyult a román hatóság, illetve az erdélyi román lakosság a magyarok deportálásához? – A román hatóságok pontosan tudtak az elhurcolásokról, a román lakosság meg elővigyázatos volt, ezért sok helyen felírták az ajtóra, hogy „casă românească – román ház”, mert arra gondoltak, hogy ha bejön a román és a szovjet hadsereg, és atrocitásokra vagy rablásokra kerül sor, akkor ők mentesítve legyenek. A román társadalom mindenestül elégtételt akart venni a bécsi döntésért, és ki máson tudta volna ezt megtenni, mint a magyarságon? Elég csak Ion Bozdog prefektus szavaira gondolni, aki 1944. szeptember 28-án így fogalmazott: „Hajthatatlan vagyok, mint az öreg Cato, és nem szűnök meg ismételni: teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal! Most vagy soha! A magyarok által annyiszor bemocskolt erdélyi földön mától fogva csak egyetlen nemzetnek van létjogosultsága: a románnak. Ne legyen nyugta a román szívnek, és a román férfi karja ne engedje el a fegyvert mindaddig, amíg Erdélyt meg nem tisztítottuk ettől a nemzettől.” S nem Bozdog volt az egyetlen a román társadalomban, aki hasonlóan gondolkodott, és akkor a korabeli román sajtót még nem is említettem, hiszen rettenetes uszító hadjárat ment végbe ott a magyarok ellen. Abban az időszakban szomorú divat volt a kollektív bűnösség gondolata, elég itt csak a Beneš-dekrétumokat említeni. A románság is úgy gondolta, eljött a bosszú ideje. Sajnos, nagyon kevés toleráns ember volt, aki arra intette volna a lakosságot, hogy csak a bűnösöket büntessék, és ne egy egész népcsoportot. Tulajdonképpen most látták lehetőségét annak, hogy a magyar adminisztráció által elkövetett rengeteg hibát megtorolják. Észak-Erdély visszacsatolásakor a magyarországi tisztviselők, az ún. „ejtőernyősök” sajnos sok esetben ostoba módon viszonyultak a román kisebbséghez, s ne feledjük el, hogy Észak-Erdélyben egymilliót meghaladó románság élt 1940-ben, vagyis az akkori lakosság több mint 40 százaléka. Olyan megalázó esetek voltak, hogy a kötelező katonai behíváskor a román földművesek ingének az öv alatti részét a magyar parancsnok levágatta, mondván, a magyar bakánál ilyen nincsen. Ez sértő és megalázó, nyilvános megszégyenítés volt. Felesleges, ostoba, feszültségeket generáltak, és sok esetben az észak-erdélyi magyar lakosság is hozzájárult ehhez. Többen úgy gondolták, hogy a románságon vesznek elégtételt a trianoni döntésért, s 1944-ben, amikor ismét fordult a kocka, akkor a románok viszonozták ugyanazt. – Mennyire volt tudatos a szovjetek részéről, hogy Kolozsvárról olyan sok magyar férfit vittek el? – A szovjetek egyik legkiemeltebb célpontja Kolozsvár volt, hiszen itt élt a legtöbb értelmiségi, innen 5000 magyar férfit vittek el. A város összlakossága a frontátvonulás után 73 000 fő volt. Ennek az 5000 embernek a 16 százaléka értelmiségi: jogászok, papok, tanárok, tanítók, azt kell mondanunk, hogy ez célirányosan végrehajtott deportálás volt. Más okai is voltak a deportálásoknak: szovjet tekintetben az egyik ilyen a már említett partizángyanús elemek eltávolítása a hátországból, a másik, hogy a Szovjetunió 22 millió halálos áldozattal ért a háborús győzelemhez, így a nyugati területei holdbéli tájak voltak, hiszen ahol a német hadsereg végigvonult, ott kő kövön nem maradt. A szovjetek visszavonuláskor szintén a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, így teljes területek váltak pusztasággá, újjá kellett építeni a Szovjetuniót, ahhoz pedig munkás kézre volt szükség. Tehát munkaerőként is számítottak erre a több ezer emberre. SIMON MÁRIA TÍMEA (Transindex) (folytatjuk) Előző: Transindex.ro, 2016. február 16. "Teljes és azonnali leszámolás a magyarokkal!" Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 4.Székely-magyar származású volt Tudor Arghezi édesanyja (Román–magyar irodalomtörténeti szenzáció)Ferenczes István: Arghezi ← Ergezi A 2015-ös év román–magyar irodalomtörténeti szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román–magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880–1967) édesanya valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekinte pedig székely-magyar. Kutatásainak eredményét Ferenczes először a 2015. januári Székelyföld folyóiratban tette közzé, majd részben további vizsgálódásának kiegészítését, részben írása visszajelzéseinek földolgozását szintén a Székelyföld 2015. decemberi számában jelentette meg. Román irodalomtörténészek körében is erős visszhangot váltott ki munkája, a Târgu Jiu-i 36. Argezi Nemzetközi Fesztivál díjazta, s figyelemre méltó Vladimir Udrescu írása (Székelyföld, 2015/12.), melyben a román író minden részletében elfogadólag összegzi Ferenczes megállapításait. „Az anyám kun volt, az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az”, írta József Attila, az irodalomtörténet – Méliusz József alapkutatásával – kiderítette a családját elhagyó román apa későbbi sorsát és román családját. Petőfi anyja tót szolgálólány, Arany szerint gyengén ejtette a magyar szót, apja, az öreg Petrovics szintén szláv. Nincs abban semmi ördögi, hogy egyszer csak kiderül, az egyik legnagyobb, világirodalmi rangú román költő sem irodalmi nemzetének tiszta leszármazottja. Arghezi esetében azért különös mégis, mert a költő maga sem tudta pontosan, hányadán is áll a szülők dolgában, abban azonban bizonyos volt, hogy az anyjával valami nem stimmel. Nem írt, nem beszélt élete első tíz évéről, vagy ha igen, ellentmondásosan, rejtélyesen, takargatta, titkolta eredetét. Az Argheziéknél megforduló vendégeknek úgy mutatta be a ház idős asszonyát, mint egykori dajkáját, gyermekei német nevelőnőjét, de némelyek tudni vélték, hogy valójában az édesanyja. A román irodalomtörténészek addig jutottak, hogy Arghezi Bukarestben cselédlányként szolgáló anyja valószínűleg Brassó környéki szász lehetett, apja a craiovai eredetű Nae Theodorescu (két ilyen nevű is számításba jött), T. Arghezi pedig az ő törvénytelen gyermekük. Ferenczes rendkívül szövevényes kutatási eredménye szerint – a legrövidebb sommázat –: Ergézi Rozália a Homoród-környéki Szentkeresztbányán született 1859-ben, anyja csíki székely, apja Bukovinából áttelepült német bányász. A mindkét ágon katolikus család a magyar nyelvet használta, de a románt, és – az apai nagyszülők révén – a németet is beszélte. Rozália 13 évesen félárva marad négy testvérével, ezért 1878 körül Bukarestbe megy szolgálónak egy Pârvulescu nevű gyarmatáru-kereskedőhöz. Ugyanekkor érkezik a fővárosba a vele egykorú cukrászinas, Nae Theodorescu is. A két fiatal egymásra talál, s 1880-ban megszületik szerelmük gyümölcse, a későbbi költő, Tudor Arghezi – Ion Nae Theodorescu néven. A cukrászinas egy jó házassággal rendezi a saját sorsát, fiát később a nevére veszi, anyagilag támogatja – Rozália pedig kénytelen a Pârvulescu-házban maradni szerelemgyerekével, s miként a megesett lányok, időről időre hazaviszi a nagyszülőkhöz, Szentkeresztbányára. Tíz év múlva Pârvulescunak is fiút szül; utóbb Pârvulescu is a nevére veszi a maga fiát, de ő sem vezeti oltár elé a lányanyát. Rozália – lehetetlen helyzetben – neveli két apától született fiait. A Pârvulescu-fiú később ügyvéd lesz, a Theodorescu-fiú fiatalon megszakítja apjával a kapcsolatot – eufemisztikusan –, írói nevet választ, tulajdonképpen megtagadja apját: Ferenczes szerint az Arghezi családnevet az anyai ágról vette (Arghezi–Ergézi hangejtésbéli elértés is lehet), a Tudor keresztnevet apai nagyapjától. A költő kolostorba, majd Svájcba menekül, megismerkedik egy román tanárnővel, s hogy ne tudódjék ki a mezalion, a nő Párizsban szüli meg törvénytelen gyermekét, Eliazart – a későbbi Eli Lothar világhírű fotográfus filmrendezőt –, és ott is hagyja. Arghezi hazaviszi a fiút, és Ergézi Rozáliára bízza a nevelését. Arghezi a második házasságából született két gyerekének a nevelését is Rozáliára bízza – ekkor mint a gyerekek német nevelőjét veszi magához. Felesége nagyon nem szívelte a „dadát”, a gyerekek fölnevelése után kiteszi a házból. Rozália előbb albérletbe kerül, majd költő és ügyvéd fia (a féltestvérek) 1943-ban leromlott egészségi állapota miatt egy Bukarest környéki elmekórházban helyezi el. Nem látogatják, 1944-ben meghal, a temetésen a családból senki nem jelenik meg. Ez így, összegezve egyszerű – a valóság azonban olyan, mint egy túlburjánzó képzelettel vizionált rossz romantikus regény. Nincs megbízható családi emlékezet, nincsenek dokumentumok, illetve valamennyi akad, de a megbízhatatlan és hiányzó emlékezet miatt sokáig nem ott keresik és nem azt a dokumentumot találják meg a román irodalmárok, amit kellene, bár Arghezi halála után tulajdonképpen mindent tisztáztak a költő sejtelmes privát szférájáról, kivéve az anya kilétét: álmukban sem gondolták, hogy a „román nyelv géniuszának” egy magyar cselédlány lehetne az anyja – elég kellemetlen, hogy zabigyerek. Ködösítés, homály, zavar, kuszaság minden irányban: az ügyvéd fiú úgy tudta, hogy édesanyjuk a Brassó melletti Sechelis helységbéli Ion Argesi és Sofia szülőktől származik. Rozália osztrák–magyar alattvalónak, német nemzetiségűnek és katolikusnak, később románnak és ortodoxnak is, sőt, időnként Pârvulescunak, máskor Maria Theodorescunak mondta magát. Arghezi úgy nyilatkozott, hogy családnevét az Arges ókori folyó nevéből vette – nem beszél anyjáról, eltagadja őt, és elhallgatja, amit a féltestvér magától értetődően elmond, hogy románul, németül magyarul is értettek, beszéltek. A rejtélyes magyar vonalra először Kányádi Sándor figyelt föl. 1962-ben néhány fordításával felkereste Bukarestben az akkor 82 éves Tudor Arghezit, aki megjegyezte: „Én is tudok kicsit magyarul. Emberek vagyunk, megértjük egymást.” Elmondja, hogy gyerekkorában sokszor oltotta szomját a homoródfürdői borvizekkel, s hibátlan magyar kiejtéssel fölsorolja a Homoród menti falvak nevét. „Kell itt valaminek lennie, hiszen ha egy 82 éves román ember ennyire tiszta mondatokat, szavakat mond ki magyarul, akkor ehhez a nyelvhez valamikor nagyon szorosan kötődhetett. Kányádi ebből azt a következtetést vonta le, amit talán Arghezi is megerősített, hogy gyermekkorában a családjukban szolgáló székely cselédlány hozta nyaralni, s ekként tanulhatott meg »egy kicsit« magyarul” – idézi, írja Ferenczes. A múlt években Ferenczes István elkezdte felkutatni és megírni saját családjának sorsát (Veszedelmekről álmodom című memoárját a Kortárs folytatásokban közölte). Édesapja a két háború között részt vett a román főváros építkezésében, megismerte a bukaresti magyar kolónia életét – Ferenczes itt figyelt föl a Székelyföldről odavetődött cselédlányok nem egyszer szívszorító történeteire, s ezen a szálon kezdett el kutakodni Arghezi lehetséges magyar kapcsolatáról. S innentől megszállott, vérbeli oknyomozó újságíróként, empatikus szociográfusként, meggyőződött személyes érdekeltséggel és nem kevés költői intuícióval vetette bele magát a témába: az Arghezi ← Ergézi című összegző könyve nem rigorózus irodalomtörténész, biográfus munkája, hanem az egzakt tényekre épülő szociográfusé, esszéíróé és a lírai költőé. De azt is mondhatjuk, hogy kalandos filológusi, szellemi útleírás, mert nemcsak a végkövetkeztetésről, hanem az odáig vezető zegzugos útról is érzékletesen beszámol, hogy a napvilágra tárt dokumentumok, ellenőrzött emlékek és a maga sorstapasztalata alapján megjelenítse az olvasó számára azt a mostoha sorsú félárva, többszörösen megesett, sokszorosan kihasznált, de soha fel nem vállalt kis cselédlányt, akit Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárt. Mert ennek a revelatív, oknyomozó könyvnek az igazi főszereplője nem annyira a szerző által is igen nagyra becsült költő, Tudor Arghezi, hanem az ő valóságos, igazi anyja, Ergézi Rozália. Egy a sok száz vagy ezer székelyföldi leányból, a szegénység „emberfölöslegéből”, aki idegen környezetben, egy szál maga próbált reménykedni a jóban, hogy megalázottan kiegyezzen a puszta életben maradással. Ezért írja Ferenczes: „Mikecs László egyik írásában arról ír, hogy a századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállítani a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha, valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.” Ferenczes István nagyon mélyen a szívébe zárta Ergézi Rozáliát – a biográfia pontosítása mellett ezért is oly fontos számára, hogy értelmezze az anya–fiú viszonyt. Arghezit zárkózott, mogorva embernek tartották, aki a legszűkebb családján kívül senkit nem szeretett. Vajon csak azért nem fedte föl anyjának valódi kilétét, s tartotta még a maga házában is személyzet-sorban, mert szégyellte kétes egzisztenciáját, rangon aluliságát? Arghezi egy kései, 1966-os interjúban bevallotta, hogy „az, akiről mindig azt állította, hogy csupán a »dajkája« volt, az az asszony nem más, mint az édesanyja”. Ferenczes a szerény tények híján a „költői énnek az igazságához” fordul értelmezésért, az Arghezi-versekhez. Nem kevésbé izgalmas ez a része könyvének, ahol az életműben próbálja tetten érni a költőt, s versek sorával igazolja megérzését, hogy valójában „nagyon szerette azt az asszonyt”, mert amikor titkolta, valójában védte, rejtette őt a kandi idegenek elől. A részleteiben pontos igazság és egykor volt valóság már kideríthetetlen. Annyi bizonyos, hogy Arghezi halálig gyötrődött származása, anyjával szembeni keménysége és bűntudata miatt. Ahogy ebben a szépséges, posztumusz megjelent versében is bizonnyal az ő emlékével viaskodik: „Szegénynek álmodlak, ki mindig éhes, / Amint szelíden suttogva kérlelsz / Valamire, nem jut eszembe, mire. / Rendszerint éjjel jössz, rongyosan, a sírból ide, / Mikor az álom ébredésbe lebbent, / Hívsz és keresel az emberi nemben. / És néma könnyekkel zokogsz”. (Ferenczes István fordítása) Az életmű kiváló ismerőjét, Consantin Popescu-Cademet idézi Ferenczes: „Akárhogyan is, a költő készakarva vagy akaratlanul, az anyja tudtával vagy tudta nélkül, felmagasztalta családnevét, életműve által megpecsételte a halhatatlansággal”. Az Arghezi ← Ergézi könyv megjelenése, a titok föllebbentése után egy fontos kérdés maradt nyitva: mi, magyarok és románok, tudjuk-e közös javunkra fordítani Arghezit a most megtalált Ergézi Rozáliával? (Hargita Kiadóhivatal, 2015, dokumentum- és fotómelléklettel, kétnyelvű kiadás, román fordítás: Bartha György) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. június 25.Hencz Hilda : Magyar Bukarest 15. (Részletek)Túlélés kisebbségként egy nemzeti egységállamban A háború elvesztésével a magyar állam drámai változásokon ment keresztül. A legtöbb szenvedés az erdélyi magyaroknak jutott, de a következmények a Kárpátokon kívül élőkre is kihatottak. A regáti magyar közösséget évekig megfigyelték még a templomokban is, kezdetben elsősorban azért, hogy elfoghassák azokat, akik a háborúban románok ellen harcoltak. Azonosító irodákat nyitottak a román állampolgárok számára, az idegen állampolgárok vagyonát pedig elkobozták. A magyarokkal legyőzött ellenségként bántak, akikben nem bízhatsz, akiket keményen meg kell büntetni, és akiket továbbra is a román Siguranţa megfigyelése alatt kell tartani; ezt tanúsítja számtalan, a belügyminisztérium archívumában őrzött besúgói jelentés is. Megfigyelték a kulturális vagy vallásos szervezetek működését, de a szabadidős tevékenységeket is, például az Andronache-erdei majálisokat, és nem riadtak vissza a levéltitok megsértésétől sem. A magyar követség bukaresti jelenléte csak fokozta a hivatalos szervek éberségét, több papot, orvost, mérnököt, ügyvédet a követség ügynökeként és irredentaként tartottak számon; a jelentéstevő ügynökök által megfogalmazott irredentizmus vádját sohasem támasztották alá a megvádolt tetteivel vagy bizonyíthatóan elhangzott beszédével. A magyarok leghatásosabb büntetése az asszimiláció volt. A nyíltan magyarellenes és antiszemita Brătianu, akinek Erdély az erdélyiek nélkül kellett volna, ki is jelentette, hogy az egyetlen ,,európai megoldás a kisebbségek beolvasztása”. Az erőszakos románosítási politikát és a román kormányok visszaéléseit semleges elemzők is hangsúlyozták, például Hannah Pakula: „a románok, akik valaha a népesség elmagyarosítása miatt siránkoztak, most vadul románosítottak.... A liberálisok és szövetségeseik Averescu alatt a nacionalizmus és az agrár igazságszolgáltatás nevében kifosztották a magyarokat és a zsidókat...” A magyarok a román beolvasztásási politikát létük elleni támadásként élték meg. A hivatalos népszámlálások alapján megállapítható, hogy az egyesülés óta eltelt több mint 90 év alatt, de már a két világháború közötti időszakban is a „román állam jelentősen hatékonyabb volt, mint a Magyar Korona” a kisebbségek beolvasztása és a lakosság homogenizálása tekintetében, jegyzi meg Salat Levente. A várakozásokkal ellentétben a kor kiadványai nagyon kevés információval szolgálnak a bukaresti magyarság két világháború közötti életéről. Lehet, hogy nagy részük az asszimilációt nem is drámaként élte meg. Bukarestbe munkát keresni jöttek, és Románia fővárosa amúgy sem volt, és nem is lesz sohasem a magyar kultúra és identitás szempontjából reprezentatív. Mivel az identitás megőrzésének alapintézményei hiányoztak, a bukaresti letelepedés tulajdonképpen az asszimiláció felvállalását is jelentette. Korábbi korok fontos forrásai, az emlékiratok majdnem teljesen eltűntek ebből az időszakból. Csak Szemlér Ferenc nagyon szűkszavú feljegyzései és Nagy András orvos, Nagy Benedek egykori RMDSZ-képviselő édesapja jóval később közreadott, valamivel bőbeszédűbb emlékiratai maradtak fenn. Ezeket csak részben pótolják a két világháború közti idők tanúival készített in vivo interjúk, amelyek közül külön említésre méltóak a Rostás Zoltán által készített, és a nyolvanas évek során nagyrészt román nyelven publikált beszélgetések. Ugyancsak a világháborúk közötti időszakban készült három útleírás. Időrendi sorrendben az első Németh László 1935-ben megjelent Magyarok Romániában című könyve. Németh László három fiatal budapesti írót és szociológust kísért el háromhetes tanulmányútra Nagyromániába, a Giurgiu– Konstanca–Eforie–Bukarest útvonalon, majd meglátogattak néhány erdélyi várost is. Kapcsolatba kerültek Dimitrie Gusti csapatával is, román és magyar értelmiségiekkel beszélgetve próbálták felmérni a hangulatot. Németh útikönyve nagy port kavart a sajtóban: a románok rejtett irredentizmussal vádolták, míg a budapesti sajtó románbérencnek nevezte, amiért bírálta az erdélyi magyar értelmiség letargiáját, dicsérte Gustit, és lenyűgözte őt a románok vitalitása és optimizmusa. A következő útleírás a kovásznai születésű és Budapestre kitelepedett Ignácz Rózsa (1909–1979) tollából jelent meg, címe is jelképes: Keleti magyarok nyomában. 1938–1940 között a szerző újrajárta neves elődei, Ürmösy és Jerney útvonalát, sorra látogatta a bukovinai, moldvai és dobrudzsai településeket, a Duna menti kikötővárosokat és Bukarestet; arra a következtetésre jutott, hogy már lehetetelenség gyökeresen megváltoztatni és helyrehozni a Kárpátokon kívüli magyarság sorsát. Mikecs László második világháború küszöbén megjelent úti jegyzetei nagyon kevés hasznos információt tartalmaznak. Az ebben a korszakban (1921–1941) megjelenő igen nagy számú magyar lap – mintegy 80 cím – kiábrándítóan keveset mond a bukaresti magyarokról. Habár a kisebbségi újságíróknak saját szövetségük volt, ennek tevékenységéről alig tudunk valamit. Az állambiztonsági szervek két 1926-os jegyzetéből értesülünk arról, hogy a New York Times romániai tudósítója, dr. Kovács Jenő lemondott a kisebbségi újságírók szakszervezetének (?) elnöki posztjáról; a besúgó szerint az új büntető törvénykönyv sajtóvétségek elleni előírásai kapcsán folytatott románellenes kampányt. Az újságírókat az is nyugtalanította, hogy a kormány be akarta vonni a kisebbségiek vasúti utazási engedélyét. Az 1930-as években az újságíró szövetség vezetőtanácsában volt Kakassy Endre és Farkas Aladár. A közíró, költő és fordító Kakassy Endre tíz évet élt Bukarestben, és két rövid életű lap, a Magyar Kurír (1931) és utódja, a Bukaresti Magyar Kurír (1931. november – 1932. február) szerkesztője volt. Említésre méltó a korszak lapjainak változatossága: volt munkássajtó, megjelentek felekezeti lapok, a politikai pártok kiadványai, de napvilágot láttak szórakoztató- és sportlapok is. Néhány kiadvány külön a malom-, fém-, textilipari vállalkozókat és nagykereskedőket vagy a kiadókat és nyomdákat célozta meg. Ez a tartalmi változatosság az információbőség hamis érzetét keltheti. A romániai magyar sajtó számbéli gyarapodása növelte a románság aggodalmát. Ezt a nyugtalanságot kívánta eloszlatni Kovács Jenő a Politika című, részben kétnyelvű lapban 1934. április 25-én megjelent cikkében, azzal a kijelentésével, hogy „nem mind arany, ami fénylik”. Valóban, a több tucatnyi, Bukarestben megjelent címnek jó negyede tiszavirág-életűnek bizonyult, és további tucat lapot csak egy szűk magyar neoprotestáns körnek címeztek. Egy 1921-es sikertelen kísérlet után, 1930–1936 között megjelent egy napilap is, Bukaresti Lapok címmel, amely tulajdonképpen a Brassói Lapok bukaresti kiadása volt, és figyelme központjában nem a bukaresti magyarság állt. A leghosszabb életű lap a két világháború között a református Egyházi Újság, amely az 1929–1941-es időszakban folyamatosan megjelent. Értékét elsősorban Nagy Sándor a romániai magyar diaszpóráról írt, folytatásban több év során 91 részben megjelent tanulmánya adja. A munkáslapok, a szakszervezetek vagy neoprotestáns felekezetek lapjai bárhol megjelenhettek volna, s bár magyar nyelvűek voltak (habár lehettek két- vagy háromnyelvűek is), említést sem tettek a bukaresti magyarok életéről. A szerkesztőségek is vándoroltak Kolozsvár és Bukarest között. Például a Munkás, a Román Kommunista Párt lapja, mely 1923-tól jelent meg magyarul, Marx-, Engels-, Krupszkaja-, Henri Barbusse-cikkeket közölt, Gorkij műveit vagy Zinovjev felszólalásait, beszámolt a Szovjetunió kizsákmányolás alól felszabadult munkásainak életéről és a gyakori romániai sztrájkokról. A vasutasokról is alig tudunk meg valamit, habár ők alkották az egyik legfontosabb szakmai réteget, és nagyon sok magyar volt közöttük. Lapjukban, az 1930-ban csak néhány lapszámot megélt Vasutasok Lapjában, a Romániai Vasutas Szakszervezetek Országos Szövetségének kiadványában még csak meg sem említik a magyar vasutasok számára kötelező rendszeres nyelvvizsgákat. Csak egy lap tudósít 2000 magyar vasutas sikertelen románnyelv-vizsga miatti elbocsátásáról 1931-ben, közülük egyeseknek 20–25 év régisége is volt. A bukaresti neoprotestáns felekezetek (adventista, baptista, Jehova tanúi) nagyon gyorsan szerveződtek a háború után; az 1930-as népszámlálás szerint 576 adventista, 566 baptista stb. volt a fővárosban, a nemzetiséget azonban nem tüntetik fel. Az adventistáknak saját templomuk és nyomdájuk volt, a baptistáknak pedig hat imaházuk. Egy 1940-es lakcím-évkönyvben megjelenik egy magyar baptista imaház a Plevnei út 29. szám alatt. Habár ezeknél a felekezetnél nincs jelentősége a nemzeti hovatartozásnak, 1922-től magyar nyelvű istentiszteleteket is tartottak. A magyar sajtót szorosan felügyelte a cenzúra, gyakori volt egyes bekezdések törlése, lapszámok vagy akár lapok betiltása. Az állami levéltárban fennmaradt Áts József újságíró, a bukaresti A Róka című humoros képeslap szerkesztőjének megfigyelési dossziéja. A megfigyelés 1926-ban, pár hónappal a lap feltűnése után kezdődött, mivel „felforgató jellegű viccek jelennek meg az ország róvására”. Majdnem két év megfigyelés után egy Ştefan Miu nevű egyén egy jelentést állított össze, miszerint „állambiztonsági vagy az állam érdekei szempontjából jelentéktelen”. Mégis, mikor az 1928. február 5-i számban Áts megjelentette Mihály László Barna versét, a Búsul a székelyt: „Csíkországban nem dalolnak, sírnak a leányok. / Csíkországban elhervadtak mind a gyöngyvirágok. / Sír a lelkükbe’ a nóta, / Réges-rég volt a kikelet, hej mi lett azóta?” – az „elítélendő” vers fordítása is belekerül a jelentésbe. Nem tudjuk egyértelműen megállapítani, hogy az újságírót meghurcolták-e, de 1929. július 29-én a bukaresti szerkesztőség felfüggesztette tevékenységét, Áts pedig vállalkozásokba kezdett, több moziterem, köztük a Trianon mozi tulajdonosa lett. Ennek az „irredenta és rémhírkeltő elnémetesedett magyarnak” a hazafiságában nagyon kételkedtek a hatóságok, magyar származása és budapesti rokonaival levelezni merészelő magyar felesége miatt. Megtudhattuk, hogy a református parókia ideiglenes elnöke (azaz főgondnoka) lett az orvos Bakk távozása után, és „összedolgozik Hamar Béla pappal, az ismert irredentával, akit nemrég választottak meg a református közösség elnökévé”. Elrendelték megfigyelésüket. Olyan jelentés azonban, amely felróható cselekedetekről is szólna, nem került elő. Az utolsó, szigorúan titkos feljegyzés 1955-ből származik, pedig az újságírót már 1948-ban halottnak nyilvánították. (folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. szeptember 19.Kolozsváron mutatják be Gerlóczy Márton családregényétGerlóczy Márton magyarországi írónak, Áprily Lajos dédunokájának legújabb, Mikecs Anna: Altató című könyvét mutatják be Kolozsváron a szerző jelenlétében. A rendhagyó eseményre szeptember 27-én, Mikecs László néprajzkutató 100. születésnapján kerül sor. A Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében 17 órakor kezdődő eseményen Gerlóczy Mártonnal Ferencz Zsolt beszélget, a Scolar Kiadónál napvilágot látott családregényből Kali Andrea színművész olvas fel. A regény főszereplője Jékely Márta, aki Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke. Gerlóczy Márton részletesen beszélt a Krónikának a Mikecs Anna: Altatóról, a szerzővel készített interjút lapunk pénteki számában olvashatják. „Tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily - Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni” – írja a könyv fülszövegében Lator László. Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 25.A kicsi árnyék és a nők családregénye - Gerlózy Márton író, Áprily Lajos dédunokája új könyvérőlGerlózy Márton magyarországi író, Áprily Lajos dédunokája újonnan megjelent könyvéről, a Mikecs Anna: Altatóról beszélt a Krónikának. A könyvet Kolozsváron mutatják be szeptember 27-én, hiszen ezer szállal kötődnek ide szereplői, narrátorai, a regény főszereplője Jékely Márta, aki Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke. – A májusban rendezett kolozsvári Ünnepi Könyvhéten megígérte a közönségnek, hogy Erdélyben mutatja be családregényét, a Mikecs Anna: Altatót, hiszen ezer szállal kötődnek ide szereplői, narrátorai. A főszereplő Jékely Márta, Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke. Amint korábban mesélte, a családot többszörösen is tragédia, fájdalom kötötte Erdélyhez. Hogyan fogott hozzá a memoárokon, leveleken alapuló mű összeállításához? – Személyesen engem, édesanyámat és testvéreimet is súlyos trauma kötött sokáig Erdélyhez, bizonyos értelemben nagyon hasonló fájdalom, mint a nagymamámé volt. Jékely Márta életében többszörösen is traumatikus pont Kolozsvár: itt nőtt fel, innen költöztek Pestre, majd visszatértek, itt született meg első gyermeke, Mikecs Anna, férjét pedig, a 100 éve született Mikecs Lászlót 1945-ben Kolozsvárról hurcolták el a Szovjetunióba, ahol nem sokkal később meghalt. Aztán hamarosan a kislányuk, a három és fél éves Mikecs Anna is életét vesztette. Nagymamám 2006-ben hunyt el, akkor kezdtem el összegyűjteni, rendszerezni a leveleit, a fényképeket, mindent. Már korábban is tudtam, hogy valamiképpen meg akarom majd örökíteni az alakját. Elkezdtem olvasni a leveleket, emlékiratokat, naplókat, kiderült, hogy rengeteg a nyersanyag. Miután hozzám kerültek dédnagyanyám, Schéfer Ida emlékiratai is, elkezdődött a feldolgozás első, fárasztó fázisa, a rendszerezés, a levelek, naplók digitalizálása. A regény középpontjában a nagymamám és dédanyám története áll. Kulcsfontosságú helyszín Kolozsvár, de Parajd, Brassó, Medgyes is, ahol a család szász ágait kutattam, viszont mivel az ottani eseményekről nem állt rendelkezésemre annyi tényanyag, a regényben ezeket fikcióval kellett pótolnom. Mikecs Annával együtt hét nő, öt generáció szemszögét mutatom be. – A női szereplők, elbeszélők, a női szemszög a meghatározó a könyvben. Ez a korábbi regényeire nem volt jellemző. – A könyveim általában élményalapúak, az elbeszélőm nagyon erősen kötődik hozzám. Ezt a könyvet tulajdonképpen nem írtam, hanem szerkesztettem, bár az írás mindig szerkesztés, a szerkesztés pedig mindig írás. A középpontban a nagymamám alakja áll, aztán a dédanyámé, aztán az ő anyjáé, Kerekes Teréziáé, de felbukkan Áprily édesanyja, sőt az ő édesanyja is. Dédanyám emlékiratát – ami inkább szépirodalmi igényű szöveg, mint a nagymamámé – húzni, a nagymamámét pedig pótolni, színezni kellett, mielőtt egyáltalán kitaláltam volna, miként áll majd össze az egész egy regénnyé, hogyan lesz a szöveg egységes. Nagymamám éppen életének legfájdalmasabb – tehát a regény szempontjából kulcsfontosságú – eseményeiről nem írt részletesen, érthető okokból. Ezek ugyanazok az okok, amik miatt ezt a regényt egy érintett női családtag soha nem tudta volna megírni, lelkileg túlságosan megterhelő munka. A nők a családban nagyon erősen kötődtek egymáshoz, és ami érdekes, a regény készítése közben édesanyám egyes babonáinak is megtaláltam az eredetét: 1850-ben. – A könyvnek nem a címeként, hanem a szerzőjeként szerepel Mikecs Anna, a nagymamája három és fél évesen elhunyt kislánya. – A regény struktúrájának két legfontosabb kérdése – az elbeszélő kiléte, illetve a szövegben történő mozgásának technikája – kikötőkben jutott eszembe, az egyik egy hajó-, a másik egy légikikötőben, mindkettő Ázsiában. Egy nőalakot kerestem, aki elmeséli a történetet és bárhová bejárása van, így jutott eszembe a kicsi Anna, aki 2012-ben lett volna hetvenéves. Az jutott eszembe, hogy akár meg is írhatta volna a család regényét, így ő az, aki bejárja a szerteágazó történetet. Áprily Lajosnak a kislány halálára írt versében (Annának hívták) szerepel az, hogy „kicsi árnyék”. Ez adta az ötletet, hogy Anna legyen a szerző, az árnyék, aki végigjárja az eseményeket, aztán egy ponton meg is jelenik, értelemszerűen akkor, amikor élt. Itt született Kolozsváron, a református kórházban. A Király utcában, illetve a visegrádi Szentgyörgypusztán élte le rövid életét. – Igazolt hiányzás című, önéletrajzi ihletésű könyvében azt írta, a „nagymamája volt a mindene”. Ezek szerint Jékely Márta személye-személyisége volt az, ami a löketet megadta a főként róla szóló könyv megírásához. – Ha jobban belegondolok, mind a hét eddig megjelent könyvemben szóba kerül a nagymamám, hiszen magamról írok, ezáltal mindig érintem a gyermekkoromat, amelyet nagyrészt vele töltöttem. 1987-ben, a már említett erdélyi út után, amikor édesanyám első férje, Váczi Tamás megbetegedett, és nem sokkal utána, éppen harminc évvel ezelőtt elhunyt, nagymamám sokat segített a négy gyerekkel egyedül maradt lányán. Egyfajta elégtételt szerettem volna, kifejezni a hálámat, hogy róla is tudjanak, elsősorban a családban. Aztán dédnagyanyám figurája is fontos: neki sem volt könnyű élete Áprily árnyékában. De persze nem a családi szennyes kiteregetése a cél, hanem – ahogy Lator László írta a könyv fülszövegében – hogy a szereplők gyengeségeire is fény derüljön, mert az analízisnek kizárólag így van értelme. („Tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily – Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni” – írja a fülszövegben Lator László – szerk. megj.). – Műveiről azt szokták írni, hogy provokatív szókimondás, ironikus humor, kegyetlen őszinteség jellemzi. Éveken keresztül dolgozott a családregényen, azelőtt meg eközben teljesen más tematikájú könyveket írt: az Igazolt hiányzás című, az érettségiig el se jutott „rossz tanuló” regényét, A csemegepultos naplóját, távol-keleti helyszíneken játszódó történeteket, a Check-in-t, a Létrát, vagy a legutóbbi, a függőségről szóló Elvonókúrát stb. Hogy érzi, a Mikecs Anna: Altató kilóg a sorból? – Kívülálló szemmel talán tényleg nem illik az életművembe. De aki ismer, persze tudja, hogy mégis. Mialatt ezen a könyvön dolgoztam, négy regényem jelent meg. Egyébként az Altató esetében tulajdonképpen végrehajtó vagyok. Valakinek meg kellett írnia a család történetét. A mi unokáink számára is fontos lesz a könyv, nem kell majd annyit kutatniuk, kérdezősködniük, csak leveszik az Altatót a polcról. A húgom úgy fogalmazott, miután elolvasta, hogy „transzgenerációs szorongásaim zsebkönyve, s nemcsak az enyém vagy családunké, hanem a századé és a generációmé”. Ha nem olvasom el a regény alapjául szolgáló szövegeket, sok mindent nem tudnék. Például azt sem, hogy itt Kolozsváron a fél város rokonom. – A férfiak is reflektorfénybe kerülnek a regényben, például Mikecs László, Jékely Márta első férje, az elismert néprajzkutató alakja, Mészáros Dezső szobrász, Jékely Zoltán és persze Áprily Lajos is. – Igen, a Lajos alakja nyilván végig ott lebeg a regényben. A Mikecs esetében nehezebb dolgom volt, alakját levelekből tudtam rekonstruálni. Róla kevés szöveget találtam, mert Jékely Márta második férje, az én nagyapám azt javasolta a feleségének, égesse el a Mikecs leveleit. Mikecs László Bihardiószegen született, kerestem a szülőházát, előkerültek a rokonai is, akik most már tudnak a könyvről. – Mint mondta, ahol homályosak voltak vagy hiányoznak a történet darabkái, ott fikcióval pótolta. Most, hogy elkészült a könyv, hogyan érzi: milyen a fikciós és készen kapott szöveganyag aránya? – Azt az elvet követtem, hogy nem találok ki semmit, hanem összerakom a történetet, mindenhol hiteles forrást használva. Ez jóval nehezebb, mintha a lyukakat fikcióval tömtem volna ki, talán jóval egyszerűbb munka lett volna, mint kibogozni minden szálat a hatalmas levél- és memoáranyagból, prózából, lírából, több oldalról megvizsgálni az igazságot, aztán felépíteni a szerkezetet. Az életben el nem olvasná senki az 500 levelet, még az emlékiratot se olvasnák sokan, ha kiadnánk. Az a nagy dolog ebben, amikor az egész összeáll, és a család történetén át kirajzolódik a történelem. Korrajz is, persze, és emiatt a kolozsváriaknak – például a századforduló polgári hétköznapjai – biztosan nagyon érdekes lesz. – A kortárs erdélyi vagy erdélyi kötődésű szépirodalomban erőteljesen lecsapódik a történelmi fordulatok (kommunizmus és 1989 vagy Trianon) témája, de a Magyarországra való áttelepedésé is, példa erre Dragomán György vagy Tompa Andrea életműve. Az Altatóban is fontos fordulat, hangsúlyos, traumatikus pont az Erdélyből Magyarországra való telepedés? – Igen, többszörösen is. Amint Schéfer Ida leírja, Áprilyék átköltözése több okra vezethető vissza, egyrészt Lajosra nem volt már oly mértékben szükség tanárként, aztán fiának, Endrének nem ment a román nyelven való tanulás. Az országváltás traumája megjelenik Ida, Lajos, Márta és Zoltán szemszögéből is. Egyébként, bár a család nagyobb veszteségek nélkül megúszta mindkét világháborút, Jékely Márta kapta a legnagyobb dózist a traumákból: két év alatt meghalt kisfia születése után pár órával, aztán a férje, a lánya, teljesen egyedül maradt a vesztes, romokban heverő Magyarországon. – A családtörténethez képanyag is társul, a könyv Facebook-oldalán gazdag fotóanyag látható a szereplőkről, valamint Jékely Márta rajzai is. Ezeket is tervezi megjelentetni? – Igen, pár fotó felhasználásával külön kiadvány készül. Képeslapok. Jékely Márta számára fájó veszteség volt az is, hogy a háború után abba kellett hagynia a főiskolát, mert nem volt pénzük, el kellett mennie dolgozni, pedig nagyon tehetséges képzőművész volt, Ferenczy Béni egyik kedvenc tanítványa. Rajzait szeretném majd Pesten kiállítani, illetve egy fotókiállításon is gondolkodom. Mikecs László halála után pár évvel újból férjhez ment, Mészáros Dezső szobrászhoz, ő pedig nem szerette, hogy a felesége konkurencia számára. Aztán jöttek a gyerekek és ő anya, háziasszony lett – egyszerű, hétköznapi történet. – Áprily Lajos dédunokái közül többen is művészi pályán tevékenykednek, Önön kívül Péterfy Gergely író és Péterfy Bori énekesnő. Mindhármukról szólva sokszor elhangzik, hogy a költő leszármazottai. – Ez a regény időben 1978-ban ér véget, az első unoka születésekor, de mivel az árnyék útját a 40 fejezeten keresztül különböző asszociációk mozgatják, sok mindent átugrunk, sok minden kimarad. Gergő csecsemőként szerepel a regényben, amikor fel akarják vidítani vele Lajost a halála előtt nem sokkal, de ezt a jelenetet is Márta szemszögéből látjuk, ez a regény róla szól, az ő alakját akartam megörökíteni. Az Altatót elsősorban őérte állítottam össze. Könyvbemutató Kolozsváron - Gerlóczy Márton Mikecs Anna: Altató című regényét szeptember 27-én mutatják be Kolozsváron a szerző jelenlétében. Az eseményt a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva Termében tartják 17 órától. Gerlóczy Márton - Író, publicista, 1981-ben született Budapesten. Kötetei: Igazolt hiányzás (2003, 2012), Váróterem (2005), A szabadok testvérisége (2008), A csemegepultos naplója (2009, 2014), Check-in (2012), Rabigában 2. (plágiumregény), Létra (2013), Elvonókúra (2016), Altató (2017). Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-20
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
